Csak egy kicsin múlnak a dolgok, ez igaz. Tulajdonképpen működik az iskola, tulajdonképpen megszületnek a jegyek, tulajdonképpen kimondatnak olyan szavak, mint munkahely, elköteleződés, rend, szép ruha, fegyelem.

Csak egy kicsin múlnak a dolgok. Én azt teszem meg a tantermen kívül, amit nekem mondanak. Nem gondolkodom jobbító szándékkal, nem adok ötleteket, és nem kérdezek. Nem akarom hallani, hogy a tavalyi kitüntetett tanár szerint a kitüntetést 'Nem osztjuk ám minden évben!!!" Nem akarom hallani, amikor a tegnapi szerenádozó diákjaim osztályfőnöke gyűlölve fröcsögi: "Ezeknek dicséret????" Nem akarom hallani, ahogy egyik kolléga a másikat nyílt színen mószerolja. Nem akarok időt tölteni azzal, hogy azon gondolkodom, az a kicsi, amivel ez az iskola eddig emberségben többet adott, az hova tűnt el ilyen gyorsan.

Egyelőre bemegyek a terembe, kreatív vagyok, kérdezek, odafigyelek. Ha kijövök, beszélek 5-6 emberrel, de ha kérdezik, mit gondolok erről a dologról, inkább csak annyit mondok: "Like I care." Leszarom.

Csak egy kicsin múlik, és be sem megyek többé.