Nem mentem ám még el, nem kell aggódni, csak ki van ez mérve rendesen, hogy akkor ha egy hét nyaralás, akkor előtte még két hét munkát tessék legyen szíves csinálni az ember három nap alatt, hogy meglegyen a szívás-jókedv balansz is. Igazságos, persze, szavam sincs, mert tudom, hogy holnap éjjel már a Colosseumtól tíz percre alszom..

Az a helyzet, hogy a meglepetésvakáció miatt el kellett kéretőznöm a főnökömtől a pénteki villányi kirándulásról, úgyhogy azt kellett volna látni, majd lenyelt keresztben, pedig ez egy pincelátogatás, nem az év végi értekezlet, na mindegy, de jó érzékkel mondta rögtön, hogy akkor írjam fel a naptárába, pontosan mikor érek rá nyáron, mikor számíthat a munkámra. Hát majd felírom, hogy augusztus 22. Nagyon remélem, hogy nem kell máskor bejönnöm pályázatot írni, bár tegnap ezzel a barátságos ötlettel is meglepett. Tényleg lassan visszakerül a rabszolga státusz is a törvénykönyvekbe.

Tegnap egész este tervezgettem, mi mindent lenne jó megnézni, mindent persze, csak hogy mennyit bír majd a lábunk, meg a türelmünk a melegben úgy, hogy Róma annak maradjon, ami, kedves szerelmesnek... Nagyon hosszú a lista, de nyilván az ember pénze is véges, meg nem is akarja, hogy elkapja a turistaőrület. A sétában bízom. Hogy az majd egyensúlyt teremt. (És ne felejtsük a nő örök fegyverét, a hirtelen támadt fejfájást sem, ha végképp agylobbot kapok a hosszú kultúrsoroktól, kénytelen leszek beülni egy bárba, és rendelni egy limoncellót.)

Azért bevallom, az emberekre vagyok kíváncsi leginkább, meg a fényekre, a reggelig utcán felejtett székekre, a teraszokra, a mosolyokra. Valamiért azt gondolom, Rómában sokat mosolyognak az emberek. 

Majd mindjárt kiderül talán.