Ma reggel komolyan el kellett gondolkodnom azon, van-e baj a májammal. Lefordítom. Rosszindulatú vagyok én genetikusan? A kákán is csomót keresek?

Az van ugyanis, hogy idén végre, három év kitartó küzdelem után, sikerült bejutnunk a szárszói József Attila Emlékházba. Előző években hol zárva volt, hol éppen felújították, de most végre, igen, csak sikerült. De minek??? Akarnám írni, mert egy rosszindulatú, örökké elégedetlen némber vagyok, nyilván. Nem is lehet ez kérdés.

Bejutottunk, ez a lényeg, ebbe a csodás, csillogó-villogó interaktív múzeumba, amire kicsivel több, mint negyvennyolcmillió forintot sikerült elkölteni Európai Uniós támogatással. Örültem. Jó, ha múzeumok felújítására költünk pénzt. Bent az fogadott, ami ilyen mennyiségű pénzből elvárható, hatalmas, jól megvilágított tablókon a költő gyermek, ifjú és felnőtt korában. Az eredeti ház kivert falai helyén megmaradt oszlopokon beépített CD-lejátszókon verseket, megzenésített verseket és József Attila parafrázisokat lehet meghallgatni. Minden nagyon szép, minden nagyon világos, a vécé EU-konform...

Tulajdonképpen minden rendben is van, csak ... Csak úgy éreztem, semmi újat nem tudott nekem mondani a kiállítás. Nem szólított meg. Már ez is baj? Azt hiszem, kicsit baj. Próbáltuk kitalálni, miért nem. Talán nem mi vagyunk a célközönség. Lehet. De akkor mégis ki? Az ifjúság, próbálkozott VM. Azt is elképzeltem, mit csinál ebben a kicsinyke múzeumban egy harminc fős osztály, amint éppen osztálykirándul. Mondjuk hatan verseket hallgatnak, ők az emelt magyarosok. Nyolcan olvasgatják a tablókat, mert ugye József Attila érettségi tétel és/vagy az osztályfőnök súlyosan megfenyegette őket. További hat diák a számítógépeknél lapozgatja a köteteteket szigorúan virtuálisan, mert a papír alap, az csak üvegfedél alatt látható. A további nyolc diák felesben sorban áll a vécé előtt, illetve József Attila ingjét és írógépét nézi üvegfal mögött. Egy pszichológia szakra készülő riadt lány pedig a végtelenített Bagdy Emőkét nézi és hallgatja a kis heverő mellé beépített televízión.

Ha kicsinyekkel érkezünk, ők is foglalkoztatva lehetnek. Egy számítógépen a kiállítás képeit rakosgathatják ki húzogatós kirakóval, illetve nézegethetik/olvasgathatják a gyerekasztalra kirakott egyetlen 'hús-vér' könyvet, amiben benne van az Altató. Bocsánat. A kicsik rajzolgathatnak is, míg anya és apa körülnéz.

Jó, világos, értem, a múzeumok szerepe megváltozott, közelebb szeretnénk hozni azokat a fiatalokhoz. Nem is vagyok ellenére az interaktivitásnak, sőt, láttam nagyon kiváló interaktív kiállításokat éppen a Petőfi Irodalmi múzeumban. Ezt a kiállítást mégsem értem, mert mintha semmit nem mondott volna József Attiláról, és itt most nem az újdonságról beszélek, hanem az emberről. Úgy éreztem, 3D-s wikipédia oldalakon sétálgatok, és semmi olyat nem találok a házban, amit (néhány fénykép kivételével) esetleg ne tudtam volna megnézni a neten. Lehet, hogy öregszem. Nem. Biztos, hogy öregszem. Nekem semmi sem jó.

Az a nagy helyzet, hogy csalódtam egy kicsit. Nem tudom, az előző kiállítás milyen volt, úgyhogy nem hasonlítgatom a kettőt. Arról beszélgettünk kifelé jövet, vajon biztosan ez az út vezet-e József Attilától a fiatal olvasókig. Mi hárman kételkedtünk. Lehet, hogy jobb lett volna néhány nagy olvasófotel, ami mellé igazi köteteket tesznek, a fiatalok pedig megtapasztalják, milyen csak úgy leülni és verseket olvasgatni. Régimódiak vagyunk? Valószínűleg. Nem is kell nekünk hinni.

Kifelé jövet a múzeum előtt álló hatalmas útbaigazító táblák gyatra nyelvezetét viszont már nem tudtam ilyen elnézően kezelni. Biztos vagyok benne, hogy ingyen is lett volna ember, aki tisztességesen lefordítja angolra, németre vagy franciára a feliratokat. Kicsinyes vagyok? Nem a lényegre figyelek megint? Lehet ezt gondolni, de engem nagyon bosszantott. Akkor most talán abban kellene bíznunk, hogy külföldi még véletlenül sem kíváncsi erre a kiállításra? Nem tudom. De akkor meg minek a négynyelvű tábla???