A film mint olyan, bizony nagyon sokszínű műfaj. Adottságai lehetővé teszik a számítógépes grafika felhasználásával készülő nagyköltségvetésű szuperprodukciók elkészítését éppúgy, mint a kisköltségvetésű kamaradarabok színpadra állítását filmszalagra vételét. Kétségtelen, hogy ez az utóbbi ritkább, mozifilmnek megtérülés szempontjából kockázatosabb, így aztán általában inkább jellemezi a televíziós filmkészítést. 

Azt hiszem, ha az ember olyan filmet készít, amiben színművet adaptál vászonra, nagyon óvatosnak kell lennie, és persze nagyon profinak is. Roman Polanskiról, bármilyen vitatott legyen is a személyisége, azt biztosan állíthatjuk, hogy kiváló rendező. Amikor úgy döntött, Carnage (Az öldöklés istene) címen megfilmesíti Yasmina Reza iráni-magyar származású szerző színdarabját, volt annyira profi, hogy tisztában legyen a filmvászon és a színpad hatása közötti különbséggel. Lehet, hogy nincs igazam, de azt gondolom, ha egy rendező ilyesmire adja a fejét, csak abban bízhat, színészei felnőnek a feladathoz, hiszen a filmművészet eszközeit nélkülöző filmet csak a színészek vihetik el a vállukon. Ezért aztán a gyakorlatilag egy szobában játszódó négyszereplős kamaradarabra Polanski olyan tehetséges színészeket talált meg, mint Jodie Foster, Kate Winslet, Christoph Waltz és John C. Reilly. (Négyük közül egyébként egyedül Foster nem dolgozott színházi színészként, de tehetsége garantálta, hogy nem lesz gondja az általa alakított karakter megformálásával.)

A történet egyébként nem bonyolult, két tizenegy éves kissrác összekülönbözik a parkban, egyikük (Zachary) dühében egy bottal szájon vágja a másikat (Ethan).  Zachary szülei meglátogatják hát Ethan szüleit, hogy tisztázzák, mi is történt valójában, illetve hogy megbeszéljék, mi a teendő ilyenkor. Innen indul ez a rendkívül fanyar, groteszkbe hajló vígjáték. Mert az még hagyján, hogy a két gyerek eszetlen kiskamasz, az igazi nagy baj (mint mindig) a társadalmi, családi szerepekbe belemerevedett, kényszeres szüleikkel van. Elég hamar kiderül ugyanis, hogy négyük közül sajnos egyik sem normális. 

A vígjátékban a nevetség tárgya persze mi magunk vagyunk, meg az ismerőseink, a barátaink, a családtagjaink, mert  a végletekig elrajzolt sztereotípiákban mindig ráismerünk valamire/valakire valakire, amivel/akivel nap, mint nap találkozunk saját környezetünkben is. Jó, persze, mi vendégségben nem hányjuk tele a vendéglátó féltve őrzött művészeti albumait, nem dobjuk házastársunk mobilját a virágvázába, nem omlunk össze, nem isszuk magunkat pocsolyarészegre, de azért nagyon el tudjuk képzelni, hogy másokkal (hmm...) ez is megtörténhet.

A film/darab zseniálisan felépített érzelmi csúcspontján aztán az udvariasság álarca végleg lehullik, a szülők pedig kénytelenek szembesülni saját életük minden megalkuvásával, minden bánatával, minden sikertelenségével. És ahogy az a való életben is gyakorta megtörténik, a film végére, amikor a szülők már mindannyian kiordítozták, kikáromkodták magukat, beolvastak házastársuknak, és  az idegesítő másik szülőpárosnak, a gyerekek rég kibékültek a parkban.

Polanski zseniális, rendkívül szórakoztató darabot rendezett filmre, amit érdemes otthon, egy jó pohár borral megnézni. A szórakozás és a nevetés, még ha keserű is, garantált. Mert ilyenek vagyunk mi is, dehogy istenek, csak emberek. Bolond emberek.