Az a helyzet, hogy von Haus aus én csak a magyar nyelvet hoztam. Ezt kaptam anya és apanyelvként egyaránt. Ezt kaptam élni, játszani, olvasni, kiabálni, szeretni és hallgatni is. Az újságban a bekarikázott betűket is a magyarral kaptam: piros-kék postairónnal a kezemben, a nagyszoba szőnyegén hason fekve, fehér térdzoknis lábamat energikusan lóbálva bogarásztam a sok ismeretlenség között, hogy akkor melyik az a, és nem ám az a kis vonásos, mert az az á.

Olvasni, beszélni és írni magyarul tanultam. Hogy a szüleim beszéltek volna valami idegen nyelvet, arról nem volt tudomásom, igaz, arról sem, vannak idegenek, és nekik nyelvet is adott az Úristen. Később is csak anyámról sejtettem, hogy valami konyhasvábot azért mégiscsak, ha írni-olvasni nem is, de érteni tudott.  Épp annyit, amennyi ahhoz kellett, a szülők beszédjének legalább a témáját értse, mert ennél nagyobb törekvés sosem fogalmazódott meg benne. A nagyanyám, ő tudott igen, nem németül ám, hanem svábul. Svábul főzött, mosott és takarított. És persze svábul is káromkodott, mert az Istent magyarul hiába a szájára nem vette. Igaz, arra, hogy a sváb és a magyar az két különböző nyelv lenne, nem is gyanakodtam sokáig, tekintettel arra, hogy a herrgottkrucifixet azt apám is viszonylag gyakran emlegette.

Hogy apám beszélt-e más nyelvet a magyaron kívül, abban nem vagyok biztos. Mondjuk a vérbe a szlávság szívódott, szerbül, horvátul  értett, de hogy szlovákul valaha mondott volna egy árva szót is, azt nem hiszem. Amúgy sem szívesen beszélt, arra a kicsire meg elég volt neki a magyar. Az apai nagyszüleim közül nagyanyám gyaníthatóan tótul társalgott az ő rokonságával, nagyapám meg sehogy. Ami kevés rokona volt még, azok  nevük ellenére mindig oda illeszkedtek, ahol őnekik azt a kis helyet kiszorította az élet. Ha ez Magyarország volt, magyarul, ha Amerika, angolul. Csak egy-egy nyomot látni, hogy az eredeti, talán ruszin származás itt-ott felszínre tört. Érdekes család volt az övék, mert senki soha nem emlékezett arra, honnan jöttek. Mindig csak azt nézték, aznap hol kell a kenyérért megdolgozni. 

A szüleimnek gyerekkorunkban nem tűnt fontosnak ez az egész nyelvtanulás-biznisz. Az orosz adott volt, és amikor új nyelvet kellett választani a gyerekeknek, apám unott vállvonással anyám hatáskörébe utalta a döntést. Így született meg az a gondolat, tanuljunk mi németül. A tántik miatt. Talán hogy értsem, mikor hova kell bökni a ziherájsz tűt? Vagy hogy a sparhertre hogyan tegyem a lábast? Ki tudja, mi volt anyám gondolatainak vezérlő csillaga. Hogy nem így lett, hogy az iskolában aztán az idegennél is idegenebb angol nyelvet tanultam, az puszta véletlen volt. Harmadik osztályos koromban, amikor elköltöztünk, anyám elvitt beíratni az új iskolába, és bizony csak ott a helyszínen szembesült a ténnyel, hogy németül ebben az iskolában egyáltalán nem lehetett tanulni. Gyakorló iskola volt, valahol csak kellett az angol szakos kistanároknak is gyakorolni.

Így tanultam én meg angolul. Kényszernyelven. Hogy miért lett éppen az angol fogadott anyanyelvemmé, vagy második nyelvemmé, vagy nem is tudom, hogy mondjam ezt, az rejtély. Talán azért, mert az első angoltanárom kedves volt, az orosz meg nem. Kicsi dolgokon fordul meg a világ. Aztán alakulhatott volna másképpen is, de kicsit véletlenül megint, úgy lett, hogy angol szakra jelentkeztem. (Az egészről egyébként Heisenberg tehet, aki akkori szilárdan materialista van-nincs világomba éket vert, én pedig bosszúból nem jelentkeztem orvosira.)

A szabad(os) egyetemi éveim alatt aztán rácsodálkoztam arra, hogy rengeteg más nyelv létezik még a világon. Nagy lelkesedésemben nekiálltam latinul tanulni, ha meg már ott voltunk, ógörögül is, meg héberül is a klasszika filológiai érdeklődés miatt. Aztán persze előkerült a német, Germán Nyelvek United. A siker változó volt. Latinul kicsit jobban sikerült a lecke, németül legalább olvasni tudok, ha ismert a terep, de az ógörög és a héber tudásomat, azt a kicsit, ami volt, elfújta a mindennapok pragmatikus szele.

Bizarr nyelvi kirándulásaimhoz vagyok kénytelen sorolni még a finn (kötelező) és a japán (választott) kurzusaimat, melyekkel kapcsolatban ködös rémképek ugranak csak be. Finnből, kérem szépen, vizsgáztam is: Mine olen unkarilainen tüttö, de hasznát már akkor sem láttam az indexbe beírt jelesen kívül. Nem az, értem én a nyelvtörténészeket, hogy ez rohadt romantikus, csak hát nem volt ember a csoportban, aki élő finnt látott volna valaha, nemhogy odautazni gyakorlás céljából. A finn nyelv él, formalinba ágyazott változatára maximum a nyelvpatológusok gerjedtek volna. A trehányságot évekkel később egy Helsinki-i (ezt hogy kell írni??) szupermarketben persze csúnyán megbántam. A bosszú angyala nem felejt.

Tanultam pár éve horvátul is, az nagyon jó volt, kár, hogy a profesorica Connecticutba emigrált a Steve-hez, úgyhogy most hiába írogat nekem skype-on a régi makedón románcom, nemigen tudunk érdemben elbeszélgetni.  Hála istennek, teszem hozzá. Spanyolul kicsit tudok. Azt nem igazán tanultam, az csak így van, hogy egyszer tanított minket a María két hónapot, én meg megvettem a Száz év magányt, amikor beestünk egy papírboltba Tenerifén. Még nem olvastam el.

Nem tudom, hogy van ez, hogy fogadja az embert örökbe egy nyelv, hogyan lehet az embernek két nyelve, ha a szüleinek csak egy volt. És mi különbözteti meg a kettőt?  Mindkettőn olvasok, és mindkettőn álmodom. Sírtam, nevettem, kiabáltam, szerettem és gyűlöltem már mindkettőn. Verset egyiken sem tudok írni, prózát, bár nem jót, mindkettőn. Ha nem találom a szavakat, mindegy, melyiken nem találom. Ha nem értik, amit mondok, mindegy melyiken nem értik. Gondolkodni mindkettőn tudok.

Talán egy dolog azért mégis van, a matematika. Meglehet, hogy az én anyanyelvem a matematikai logikában lakik. De akkor hol lakik a másik?