Van egyfajta szokásos lelki menetrendje a szeptembernek. Színusz. Szívszínusz. Még mondja valaki, hogy az ember nem biológiailag meghatározottan bipoláris.

Szóval van ez a hegymenet szeptember elején, hogy jó lesz ez, figyelj, ezt szeretjük, hát ez a szakmánk, érted, megcsináljuk, újkönyvillat, faragott ceruzák (hogy a Zsigmond is örüljön valaminek), céllebegés-érzékelők beállítva a horizonton, gyerekek, idén jó lesz, nem csak a keresztre feszülés, a megváltás is. Bizonyíték lesz ez, nem ígéret, érzem. A remény Old Spice-a. Na. Halleluja.

Aztán elkészül az órarend, a munkaterv, az otthoni naptár is telik, és a színuszunk a világ örök körforgásának természetességével indul lefelé. A nullánál egy pillanatra elidőzik, megáll, homokos síkra ért, fel tudunk nézni, nem riadtan, nem, inkább meglepetten. Az ember alapvetően tényleg ilyen ostoba. 

Indulunk lefelé, we are going down, ez a Laurie Anderson tudott valamit. A gödör alja kellemesen puha, tehetetlenség béleli, a nem lesz soha jobb már, de nem baj, ismerős ez is, a melankóliának ez a vattabugyra. Ez itt drágám, egy hétköznapi, barátságos pokol. Se üst, se forró vas, csak a végtagokat bénító kedvetlenség. Lelki Paralimpia. Mindennapi szenvedésünk, Uram. Csak szólok.

Itt vagyunk lent, ez a mi hazánk, hegyvölgyét nem látjuk, de lesz jobb, ebben az előre tudásban rutinunk van. Színusz-szakértők, érted? Minket ez itt nem érdekel, kibírjuk, mi már felfelé nézünk innen, és tudjuk, hogy a következő platón ott a terasz. A mi kis bolíviai fennsíkunk.