Megjöttem. Csendes volt. Sokat aludtunk, és sokat olvastam.

Van könyv, amivel nem lehet mit kezdeni. Nekem most ilyen volt Jon Fosse Reggel és estéje. Úgy emlékszem, utoljára Baricco Novecentojába tudtam ilyen hirtelen, ilyen ellenállás nélkül, ilyen végzetesen belé szeretni.

Az első mondattól az utolsóig magával ránt. Magához ránt. Nagyon közel.

Van ilyen. Van ilyen ellenállhatatlan szerető, csakhogy az ilyesmit utólag nagyon nehéz elmagyarázni valakinek, aki nem ismeri.

Fosse könyve olyan, hogy az ember az első oldal után levetkőzik neki, aztán amikor a végére ér, csak ül, meztelen talpát maga alá húzva, és fázik. Most mit mondjak … fel kell öltözni. Haza kell menni. Nagyon nehéz.

Fosse könyve mint az ismeretlen szerető: éjjel szeretni kell, másnap reggel pedig ülni a széken, és nézni, ahogy alszik. Meg kell simogatni az arcát, meg kell simogatni a vállát, aztán csendesen el kell menni, amíg még lehet. Amíg még nincs szükség szavakra.

Valahogy így. Egy darabig nem lehet majd visszajönni hozzá, mert akkor elveszik a varázs. Nem lehet visszajönni hozzá, mert akkor meg kell szólalni. Nem lehet visszajönni hozzá, mert akkor örökre maradni kell.

De azért nap közben többször is lehet gondolni rá, többször is lehet elégedetten mosolyogni, többször is sírva lehet fakadni, hanem amikor kérdezik, minek örülsz ennyire, most miért sírsz, akkor mondani már nem szabad semmit.

Kedves lett nekem Fosse könyve. Életem éneke. 

Beleszerettem ebbe a norvégba, pedig a nevét se tudom kimondani.