Az ember néha vágyik a gonoszsággal találkozni. Titkon vágyik rá persze, mert nyíltan kimondva ez a vágy talán megvetendő és felfoghatatlan, intelligens, békeszerető ember nem vágyik ilyesmire, és mégis... Az elszigetelt, jóságba fulladt lélek idővel elerőtlenedik, vigyázatlan lesz, eltunyul. Kell a gonoszsággal találkozni néha, hogy legyen mivel megküzdeni, hogy a mellkasát friss levegővel teleszívni az embernek legyen indoka, hogy a kardot a hüvelyből kirántani legyen dühe, hogy a lelkét széttépő ordítást legyen alkalom kiszabadítani odabentről. Talán Isten ezért enged helyet a gonosznak. Edzés képpen. 

Ami a léleknek a gonoszság, az a testnek a tél. Vagy csak az én testemnek, nem tudom. Nekem csak ritkán szép, inkább haszna van abban, hogy ébren tartson, hogy a fénnyel teli, meleg szobával ellensúlyozza, kiemelje a sötétségből a világosságot, a bőrt vörösre maró hidegből a vigasztaló meleget. Edzés ez is, hasznos, az izmok, az érzékek, a lélek  karbantartása a tél.

A jóga jut eszembe a ma reggeli hidegről. Azt olvastam, a felkészületlen ember számára nem könnyű megérteni és végrehajtani még a legegyszerűbb testtartást, a savászanát sem. (A nyugati, butaság, inkább így mondom, egy állandó feszültségben élő embernek nem könnyű a testét és a lelkét koncentrált nyugalomba helyezni.) Ha nem megy a lazítás, tanácsolja a jóga ismerője, az izmokat előbb egyenként meg kell feszíteni, csak utána érdemes próbálkozni a lazítással. 

Így kell az embernek is előbb gyűlölni, hogy szerethessen, előbb hibázni, hogy jót tehessen, előbb hazudni, hogy igazat mondhasson, előbb sírni, hogy nevethessen, előbb harcolni, hogy békét szerezhessen önmagában és a világban. Harcos világ ez a legtöbbünk számára, ahol ma, ha tetszik, ha nem, Szent Györgynek kell lenni mindenkinek.