Izabella.Jones 2012.12.07. 17:32

7.

Én magam legyek, tudom.

Nehéz volt ez a hét. Ólombolt. Ólomreggel, ólomfény, ólomsötét.

Hét napból ötöt kórházaztam. Azt hittem erre a hétre letudtam mindent, de nem, Bori elesett az iskolában, úgyhogy akkor ma még egy sebészet-röntgen-borogatás kör. A sebész belekezdett valami cirkalmas érdeklődésbe, hogy akkor mikor sérült a gyerek könyöke korábban, én meg mondtam, hogy ha akkut törés nincs, mennék a picsába így pénteken fél négykor, majd aggódom ezen, ha lesz egy üres aggódásra szánható tíz percem. (Ezekre a némámittaláltunkaröntgenen típusú szarságokra szemem se rebben, mióta pár éve Danit végül egy épeszű baleseti sebész mentett ki a szike alól, mert feszt egy kis darab csontot akartak volna visszaszegezni a nem létező letört felületre. Táltosok ezek mind, az én gyerekeim, jó sok szám feletti csontjuk van.) Én már a héten orvossal többet nem vitatkozom, csak hümmögök, és szórakozottan dugom a táskámba a zárójelentéseket.  

Az jutott eszembe, hogy az ember egész életében papírokat gyűjtöget magáról, kivonatot, eredményt, jelnetést, aztán meghal, és az utolsó papírt már más gyűjti be. Milyen nevetségesen befejezetlen az emberi élet. (Még Lénárdé is, pedig ő legalább megrajzolta a saját parte céduláit.) 

Nem tudom, mi ez a tehetetlen idő, és mitől ez a koszos, ködbe csavart időmocsár. Tegnap fotózni akartam, de nem láttam a ködtől semmit. Aztán este a fagyott köd ezüstpora rászitált a Szent István térre, és az végre szép volt.

A VilágMára dühösen írtam posztot. A Menyhért talán jobb volt a maga műfajában, de a vége úgyis mindig ugyanaz. 

A hetedik te magad leszel.

2 komment

Címkék: zene advent

süti beállítások módosítása