Úgy hiszem, a várakozás mindig fényes.  

Persze egy dolog biztos, az emberiség jó nagyot veszített az optimizmusából, amikor feltalálta a hideg neont és a vakító ledet. (A jövő fénye ... amputáláshoz például ideális, hiszen szép élesen, sejtről sejtre láthatóvá válik az egymástól elválasztott szövet minden millimétere. Nincs erre elmélet, csak képzelem, hogy a jégfehér fényt hordozó foton szétéget maga körül mindent. Roncsolás nélkül metsz, tisztán dolgozik, fertőtlenít, mert a fertőtlenítés azt jelenti, kiöl maga körül mindent, ami organikus, kiöli maga körül az életet.) Nem is használják a fényterápiában, ha jól emlékszem.

Szerencsésebb lenne meghagyni a kíméletlenséget Istennek, de nem, nekünk mindig úgy kell tenni, mintha nem félnénk semmitől. Ilyen arrogánsnak születik az ember. Vagy ha nem ilyennek születik, hát megtanulja hamar. 

Az ünnep közeledtével gyertyát gyújtunk. Az is lehet, hogy azért, mert a gyertya nem tud fehéren világítani, így nem tudja éles kontúrok közé zárni a fényt és a sötétet, viszont ebben a kontúr nélküliségében teret tud hagyni az életnek. Ilyen ez. Ott lakik az élet a dolgok határán, a megfigyelhetetlenben, az elkülöníthetetlenben, a meghatározhatatlanban. Ennél közelebb még a kvantumfizikusok sem jutottak soha a lényeghez, úgyhogy akár elégedettek is lehetünk. Két hét múlva, valahonnan az elégedettség és a keserűség határáról majd előbukkan a Karácsony.