Van olyan nap, amikor tényleg csak a zene segít megőrizni az ember ép elméjét. Ebben az adventben gyakran jut eszembe Umbert Eco esszéje a hülyeségről. Illetve az esszé arról szól, miért is jó, hogy az embernek egyre kevesebb barátja marad az évek előrehaladtával. Így ugyanis kellemes megelégedettséggel tölti el a tudat a halál beálltának pillanatában, hogy minden jól van úgy, ahogy van, és éppen elérkezett az idő, hogy elhagyja ezt az árnyékvilágot, amiben, ebben az utolsó pillanatban ráébred, rajta kívül nincsen normális, épeszű ember.

Az én halálom pillanata is közelít, ehhez nem férhet kétség, hiszen nap mint nap szembesülni vagyok kénytelen az emberi hülyeséggel. A héten tantestületünk újsághírig  megzakkant tagja például egyszerűen besétált az órámra, és közölte, hogy abban a teremben ő van. Mondtam, hogy ezt a fizikai tényt nem is próbálnám megcáfolni, de mindenféle órarend szerint nekem kell ott órát tartanom, és nem, nem tudok kiköltözni hirtelen a csoportommal, mert éppen dupla órás témazáró dolgozatot íratok. És nem, egyébként más alkalmakkal sem szeretnék a két óra között átköltözni egy másik terembe. Amit ezután mondott, azt nem tudom idézni, de az érv lényege az volt, hogy pedig ő itt akar lenni. Szar ügy.

Amúgy az ominózus termet persze szívesen elcserélném egy olyanra, amiben van fűtés, mert nem kellemes másfél órát dekkolni egy 15 fokos teremben. A felettesem azt mondta, tud a problémáról, igyekeztek is megjavítani a fűtést, de nem sikerült. Ez van. Persze lehet, hogy én vagyok a hülye, hogy ezt válaszként nem tartom kielégítőnek, de ez már egyéni szociális probléma, ha jól értem.

Közben anyám gyakorlatilag kitagadott a nem létező örökségemből, mert az én gyermekeim, az ő unokái, nem tisztelik. Értsd: elmentek tüntetni a keretszámok csökkentése ellen. Mert ezt a felfordulást nem lehet csinálni adventben. Nyilvánvaló, hogy minden mást viszont lehet. Rácsapni a telefont az unokákra, üvölteni és érzelmileg megzsarolni az egyetlen gyerekünket, aki törődik még velünk. Szuper. Egyirányúsított advent.

A héten kaptam egy sms-t az egyik szolgáltatótól, hogy nem kezdeményezhetek hívást a telefonomról a be nem fizetett számláim miatt. Mivel Zé úr múlt héten befizette a csekket, érdeklődtünk, mi a probléma lényege. Mondták készségesen, hogy akkor még van az a bizonyos 4200 forintos csekk. Mondtuk, hogy de olyant nem kaptunk. De van, mondták ők. Na mindegy, befizettük azt is, erre tegnap kaptam egy 4200 forintos csekket, a vadi új számlámat, aminek a határideje december 27. Na? Ezek szerint, vagy az van, hogy én minden hónapban másodpercre pontosan ugyanannyit beszélek, vagy a szolgáltató fülest kapott a NASA-tól a nullsíkra vonatkozóan, aztán nem akarnak kintlévőséget a világvége előtt. Megértem én.

Édesjézus. Ma dühömben megettem öt deka tortabevonót. 

Marad a zene, és Benjamin Hale könyve egy csimpánzról. Tizenkét nap múlva Karácsony. Vajon csináljak még valami karácsonyi dekorációt vagy tényleg megérett az emberiség a pusztulásra?