Olyan szép gondolatot kaptam megint. Közhelyek? Lehet. De mind emberekkel történt, nem kitalálás.

Jó, hogy vannak történetek átmeneti boldogságokról, és átmeneti boldogtalanságokról. Jó, hogy ilyesmi más emberrel is megesik, nem csak velem. Azt is jó tudni, hogy sok dolog átmeneti az életben, és hát maga az élet is, de ezt nem akarom elbagatellizálni, pedig  elég jól lehetne, és akkor nem lenne ennyire nyavalygás íze ennek az egésznek, de azt is lehet tudni, hogy a nyavalygás is átmeneti. Jól van. Megint elviccelem az életem.

Engem vigasztal, ha történeteket olvasok más emberekről. Nem tudom, talán az a jó érzés, hogy ezt a groteszkbe hajló (mit hajló?!) mindennapi életet azért át tudja színezni valami jobb, valami emberibb, valami értelmesebb, ami ezekből a történetekből kiviláglik.

Nem akarok igazságtalan lenni, van, hogy a kitalált történet is jó, de az inkább csak akkor, ha a mesélő, az író lelkében az a történet mégiscsak meg tudott történni, és később így, tulajdonképpen megélten, megtörtént formában kerül mások elé. Azok a történetek, amelyek soha nem történtek meg, sem a valóságban, sem az író/mesélő belső valóságában, hasznavehetetlenül lógnak a világegyetem falára szegezve.