Konstans szürkület van. Az ablakokon napok óta csorog le a víz, csak nem tudom, hova, hogy hol az az óriási lefolyó, amin ez mind le tud folyni, engedelmesen illusztrálva a Coriolis erőt, és könyörtelenül magával sodorva az életet. 

Még mindig a Stalkeren jár az eszem. Hogy azt hittem például, hogy láttam a filmet, közben meg nem. Hogy mégis hogy lehet, hogy minden Tarkovszkij filmet láttam, csak pont ezt nem??? Ez mennyire valószerűtlen már. És mégis.

Nem tudom, meg akarom-e nézni mostanában. Inkább hagyom a könyvet ülepedni. Hát látod, ez is egy gyerekkor vége, Arthur, amikor várni tud az ember egy kicsit a teljességre.

Vasárnap van, misére kellene menni hamvazkodni. Van-e kedvem porrá lenni? Most éppen nincs. Hálátlan gyermeke az Úrnak, az vagyok én is. Nekem is csak az élet kell. A halált már ismerem. 

Pilinszkyt olvasok minden nap, pedig inkább Nádast kellene, mert Nádas még él. Hiába. Énrám rakódik minden valaha volt élet pora.

A lejátszón a Quantic játszik, itt meg most a szép Avishai Cohen.