(Káromkodom.)

Hétfő reggel van a maga orbitális és megbocsáthatatlan valóságában. De annyira hétfő reggel, hogy még a macska is ájultan ejtette vissza a fejét a konyhaasztalra, amikor kimentem kávét főzni. Senki nem akar felkelni, senki nem akarja ezt az új hetet. Én sem. Már most fáj a fejem a kialvatlanságtól. Tíztől egyig kijavítottam a dolgozatok/irományok felét. Sírva is fakadtam majdnem, amikor olvastam az esszéket. Hogy egy tizenkilenc éves szerint az segít majd mirajtunk, ha az emberek nem hajigálják szét a szemetet az utcákon. Bazmeg már, de tényleg, hát ez a gyerek vak? Vagy hol a rohadt életben lakik??? Na jó, nem olvas se engem, se a Sztrugackij testvéreket,  nem tudja, hogy guberáló itt mindenki, na de ez a napi tapasztalata tényleg? Hogy ettől változik az időjárás??? Én hol élek, de komolyan??? Melyik bolygó ez?

Arról meg, hogy nem tudják, mi a rosseb az az érvelő esszé, már ne is beszéljünk. (Elmondtam persze nekik, mielőtt feladtam a leckét. Csak kiderült, nyilván nem tudják, mi az a bekezdés, meg mik lehetnek azok az érvek, és az meg, hogy valaki fordítóprogrammal bepróbálkozik, hát na ezer szerencséjük, hogy nincs órám ma velük, mert vér folyna. Ez persze roppant helytelen lenne pedagógiailag, viszont roppant megnyugtató lenne számomra. Kapnék cserébe egy olyan kis csendes szobát egy nagy, sárga épületben.)

Nyűgös hétvége volt. Mit tudom én. Én is nyűgös voltam, más is. Aztán én már nem voltam nyűgös, de mindenki más a környékemen az maradt. Jutalmul kaptam egész napos fejfájást, meg egy hétfői értekezlet Bridge magán- és közmonológjaival tarkítva. Mit csesztem el már megint? Nem hamvazkodtam. Ez lehet. 

Nem találom a tölthető elemeket. Van még egy-két doboz elfekvőben, vajon melyikben vannak? Melyikben lapulnak cinkosan az összecsomagolt örömeim mellett? Lehet, hogy nem is találom már meg soha. Akkor nem fotózom, és nem örülök. A helyemet sem találom. Azt melyik dobozba csomagoltam, végképp nem lehet tudni.

Próbáltam készülni a mai estére, kvízeste, kéne tudnom talán, hogyan fest Burkina-Faso zászlója. Édes Istenem... Mintha nem lenne mindegy. Napi híreket próbáltam olvasni tegnap, de annál még az is jobb lehet, ha az ember egy kád meleg vízben akkurátusan felvágja az ereit. Ja, nincs kád.  

A hétvégén nem csináltam semmi mást, csak lábjegyzeteket fordítottam Oscarhoz. A világ teli van, és mindig is teli volt, nagyhatalmú elmebetegekkel.

Más nincs. illetve van, de semmi sem publikus. Ma reggel ezt a verset olvastam véletlenül:

Fodor Ákos :Jelentés-vázlat a jelenidőről

valahogy úgy, mint a csecsemők:
iszom, iszom és szomjazom,
megkívánok és elunok,
fogok, megszorítok és elejtek,
elsírom magam,
unatkozom, félek.
Mindentől függök, de alig függök össze.
Nagyon megörülök egy érintésnek. Vissza-
borzadok egy másiktól.
Nevetnem kell, nevetnem bizonyos szavakat hallva, látva.
Figyelmem lengőajtaja készségesen nyíldogál
kifelé-befelé, vagy ácsorog középen: elbámészkodom
egy színen, formán, hiányon; jót csodálkozom olyasmin,
hogy hajlik az ujjam.
Bízom. Ragaszkodom. Hamar
felejtek. Valahogy így.
Jöhet
a jövő -
úgyis jön
- nem hívom.

Nem tudom, ki ez a Fodor Ákos, de biztos rokonom, mert így vagyok én is az élettel mostanában, hogy megkívánom, aztán mindjárt elunom. Reggel lett, aztán este - első nap. És látá az Úr, hogy rögtön az elején elbaszta az egészet.

Ezek az én függéseim a szavaktól... ezek az én függésem a hangoktól. Mindenkinek Uram, a maga nyomorát. Ámen.