Roma 724k.jpg

Lassan szeretek ébredni.

Ritka, különös kegy. Kell hozzá az ébresztő hajnali cinkos összeesküvése, a heti munkába belefáradt akkumulátorcellák péntek esti ájult kimerültsége, és kell hozzá az is, hogy a reggeli fény se áruljon el semmit abból, hogy volt a teremtésben egyszer akarat elválasztani egymástól a nappalt és az éjszakát.

A lassú reggelben úgy kell megtapasztalni az időt, mint ami öröktől fogva készen volt egészen. Ezt olvastam persze. Az időnek ezt az elkészültségét. Mindig az időről olvasok. Ha nem arról olvasok, akkor is az időről olvasok. Így lett, vagy így akarom. 

A lassú ébredésben a kíméletesség a szép. Az akaratnélküliség a szép. A kapillárisokig szétfutó pillanat tehetetlen rövidzárlata a szép. Nyújtózik az ember, bent az időben nyújtózik, egyik örökkévalóságtól a másikig ér, víz alá merül, a születés magzatvize alá merül, lélegzetét nem találja és nem keresi, nem nehézkedik, de rá sem nehézkedik semmi ebben a pillanatban; még az öntudat akarnok 21 grammja sem.

A lassú reggelen az ember még nem élő, még nem halott, de már élt, és már meg is halt. Része önmagának, önrésze önmagának, de ebben sem törekszik kizárólagosságra: megosztja magát. Osztható önmagával. Most ő a világmindenséggel alkotott legkisebb közös többszörös. Most ő a világmindenségben úszó prímszám. Ő az Egy, az Örökkévaló. Ő a világ legkisebb mérhető egysége.

Reggel lett, aztán este - második nap. És látá az Úr, hogy végül minden birodalom a tengerbe zuhant, és minden emlék köddé vált. És látá az Úr, hogy csak én maradtam neki. Hogy végül megint csak én maradtam neki.

2 komment

Címkék: napok

süti beállítások módosítása