Nem kovácsolok terveket, nem rajzolom hófehér lapra fekete tussal az utat, nem abban érzem az életet, nem a vonalhúzásban, nem a vonalban, nem a kéz szigorú mozdulatában, nem a visszafogásban, és nem vigyázok, nem koncentrálok, hagyom, hogy szétfolyjon a tinta míg elidőzöm a lap fölött, rácsodálkozom a papír bőrszerűségére, a szálakon kapaszkodó fekete erekre, közel hajolok, egészen közel, és látom, hogy a fekete nem fekete, hogy a fekete vörös, sötétvörös, hogy ott, ahol a tollam elakad, felszakad a papír, a tinta a rétegek közé ömlik, felpúposodik, megalvad, rugalmas izomszövetté lesz, hozzáérek, megmozdul, reflexből visszaüt, vért lök tovább, szalad a rostban, kiszalad, kifut a vér, meddig fut, amíg viszi a lendület, amíg viszi a szív, de ezt mindenki tudja, te is tudod, egy dobbanással messzire nem jutok, még hozzád se, még magamig se, lehet, hogy csak a vágyig.