Kedvetlenítő címek jutottak most eszembe. Nyilván az ég sárba ragadó szakadt gyászfátyla miatt is, a mindenre ragacsként telepedő sötétség miatt is, a minden miatt is, meg hogy a semmit kellene perspektívaként értelmeznem, ha jól értem.

Úgy esett (mindig úgy esik egyébként, szokása ez az életemnek), hogy van, akitől jobb ember leszek, és van, akitől rosszabb. És van, ahol értékes ember vagyok, meg van, ahol a nemzet szégyene.

Talán az a bajom, hogy nem úgy működik ez az egész, ahogyan elképzeltem régen, vagy ahogy elvárható lenne a sorstól vagy minek is hívjam így magánéletileg és nemzetileg is, de jól van, nem érdekel ez senkit, talán már engem sem igazán. Nem érdekel, mert nem itthon vagyok otthon, nem érdekel, mert egy ideje már hazudni is öreg vagyok. 

Majdnem sírtam. Jó, nem vagyok öreg a hazugsághoz. Sírtam is, hogy odalesz a terasz. Nem mintha jogom volna, dehogy. Az ember nem a joga miatt sír, pedig azért kellene legjobban.

Nem tudom, mit mondjak, remélem, az én könnycseppjeimet is számolod, Uram, mert ígérem, hogy elfáradsz bele, mire vége lesz ennek az évnek.

Böjt van. Legyen ennyi elég most már.