Jelen idő és múlt idő 
A jövő időben talán jelen van, 
S a jövő idő ott a múlt időben. 
Ha minden idő örökké jelen, 
Úgy minden idő helyrehozhatatlan.

Így kezdődik T.S. Eliot: Négy kvartett című verse, amit Beethoven utolsó vonósnégyeseinek egyike, az opus 131 ihletett. A hét tételből álló zeneművet a szerző utasítása szerint szünet nélkül kell eljátszani, így a zenészek nem tarthatnak pihenőt, nem hangolhatják után hangszereiket, melyek a játék közben óhatatlanul is elhangolódnak.

Mi lehetett ezzel Beethoven célja? Erről a zenetudósokon, zenekritikusokon kívül egy szereplő is sokat elmélkedik az A Late Quartet című 2012-ben készült amerikai filmben. Végül mind a zeneelmélet ismerői, mind a  filmbeli csellista arra jut, a zeneszerző talán az élet nagy összefüggéseire szerette volna felhívni a figyelmet. Talán arra, bár minden változik körülöttünk, minden elhangolódik idővel  saját kapcsolatainkban is, a zenemű végéig küzdenünk kell, hogy valamiféle összhangot teremtsünk magunk körül. Még akkor is, ha ez sokszor szinte lehetetlen.

A Yaron Zilberman által írt és rendezett filmben négy zenész összhangzatának alakulását követhetjük  nyomon egészen addig a pontig, amíg színpadra nem lépnek, hogy előadják ezt a késői vonósnégyest. A négy zenészt négy kiváló színész alakítja: Christopher Walken, Philip Seymour Hoffman, Mark Ivanir és Cathreen Keener. A film gyakorlatilag kamaradarab; négyük élete, felfokozott érzelmeik, egymáshoz való viszonyuk, a munkájuk és a zene iránt érzett, és végső soron mindent (szerelmet, csalást és csalódást, betegséget, rajongást, vetélkedést, önzést) felülíró szeretetük az a téma, ami mellé Beethoven darabja olyan természetességgel adja magát, mintha film és darab egymásért született volna.

T.S. Eliot úgy érezte, a darab valahogyan az időről szól. Persze mi az, ami az életben nem az időről szól? Az időről, ami végső soron egy ember életéhez képest mindig helyrehozhatatlan múltból, bizonytalan jelenből, és talán soha meg nem történő jövőből áll. 

Nyilván erről is szó van, a film azonban arról is szól, vagy szólt nekem, hogy soha semmilyen jövő nincs, ha a jelenben meglévő káoszból valahogyan - a bántást, a csalódást, a hazugságot, a szerelmet és a gyűlöletet félretéve, mindezeket az életbe termékenyen beleépítve, belőlük tanulva - valami összhangzatot nem teremtünk önmagunkban. Persze az eredmény nem egy játékos Kis éji zene, hanem valami nagyon megküzdött, nagyon keserves, majdnem hamis harmónia, mint Beethoven 14. vonósnégyese. De ki ígért itt mást?

Aki szereti a zenét, szereti a drámai feszültséget, és nem bánja, ha speciális effektek helyett gyönyörű hangszereket lát, az nézze meg ezt a filmet. A darabot egyébként a Brentano String Quartet játssza, de a négy színész mindegyike különórákat vett, hogy a filmben a darab egy-egy részletét valóban el tudják játszani.