Oh, yeah! Back to the grinder! (Kiáltott a kis fabábú mielőtt a darálóba esett.)

Na akkor ma vissza az iskola kies mezejére. Jó kis képzavar kora reggelre, de nyilván még nem vagyok magamnál, (koffein ide vagy oda), mert tegnap megint Monday Quiz volt, Tuesday Quiz nemigen lehetett volna, úgyhogy későn kerültem ágyba. Most voltam másodszor,  Emma hívott, és nem bántam, hogy elmentem, mert marha jól szórakoztam. Másodikak lettünk, de a szomszéd (nyertes) csapat telefont használt játék közben, úgyhogy így is jó ez. Nem nagyon értem, minek elrontani a játékot csalással, de ilyen hülyék. Szerintem két ingyen pia nem éri meg a csalást, de ez nem az én ügyem.

Ketten megbetegedtek a csapatból, úgyhogy Emma, B, meg én voltunk elsőre, de később két alakalmi taggal erősítettünk, egy sportszakértővel, Rocker Zsoltival, aki nem, nem azonos Vargarockzsolttal, meg a zenei frontra bevettük még a Punnany Massif énekesét is, de hiányzott kicsit a fizika szakosunk, meg a magyar szakosunk is, mert én nem emlékeztem se az Avogadro állandó értékére, se a József Attila vers címére. Magamat emésztem azóta is.

A kvíz különben nagyon jó játék, vicces is, meg gondolkodtató. Kifejezetten örültem, hogy eltaláltam a Pollock képet, pedig ezt sosem láttam még, meg még pár dolgot. Azon viszont kiakadtam, hogy nem jutott eszembe a nők elleni erőszak megszüntetésének napja, a V-day. Mindegy, ilyen ez, ott kell eszébe jutni az embernek. A zenékben, meg a filmekben megint sosem hallott dolgok voltak. De sosem. Jó, kell a fiataloknak is sikerélmény ugyebár. Nem múlik rajta semmi. 

Jajjdegyűlölöm a nulladik órát. 

Na hallgassuk a tegnapi kis csapattársunkat. Hátha lesz kedvünk kicsit vigyorogni mindennek ellenére. Meg hátha majd tényleg itt lesz valaki, amikor elmúlik a tél. Ha úgy alakul, egy egyperces oltalom is oltalom. 

(Káromkodom.)

Hétfő reggel van a maga orbitális és megbocsáthatatlan valóságában. De annyira hétfő reggel, hogy még a macska is ájultan ejtette vissza a fejét a konyhaasztalra, amikor kimentem kávét főzni. Senki nem akar felkelni, senki nem akarja ezt az új hetet. Én sem. Már most fáj a fejem a kialvatlanságtól. Tíztől egyig kijavítottam a dolgozatok/irományok felét. Sírva is fakadtam majdnem, amikor olvastam az esszéket. Hogy egy tizenkilenc éves szerint az segít majd mirajtunk, ha az emberek nem hajigálják szét a szemetet az utcákon. Bazmeg már, de tényleg, hát ez a gyerek vak? Vagy hol a rohadt életben lakik??? Na jó, nem olvas se engem, se a Sztrugackij testvéreket,  nem tudja, hogy guberáló itt mindenki, na de ez a napi tapasztalata tényleg? Hogy ettől változik az időjárás??? Én hol élek, de komolyan??? Melyik bolygó ez?

Arról meg, hogy nem tudják, mi a rosseb az az érvelő esszé, már ne is beszéljünk. (Elmondtam persze nekik, mielőtt feladtam a leckét. Csak kiderült, nyilván nem tudják, mi az a bekezdés, meg mik lehetnek azok az érvek, és az meg, hogy valaki fordítóprogrammal bepróbálkozik, hát na ezer szerencséjük, hogy nincs órám ma velük, mert vér folyna. Ez persze roppant helytelen lenne pedagógiailag, viszont roppant megnyugtató lenne számomra. Kapnék cserébe egy olyan kis csendes szobát egy nagy, sárga épületben.)

Nyűgös hétvége volt. Mit tudom én. Én is nyűgös voltam, más is. Aztán én már nem voltam nyűgös, de mindenki más a környékemen az maradt. Jutalmul kaptam egész napos fejfájást, meg egy hétfői értekezlet Bridge magán- és közmonológjaival tarkítva. Mit csesztem el már megint? Nem hamvazkodtam. Ez lehet. 

Nem találom a tölthető elemeket. Van még egy-két doboz elfekvőben, vajon melyikben vannak? Melyikben lapulnak cinkosan az összecsomagolt örömeim mellett? Lehet, hogy nem is találom már meg soha. Akkor nem fotózom, és nem örülök. A helyemet sem találom. Azt melyik dobozba csomagoltam, végképp nem lehet tudni.

Próbáltam készülni a mai estére, kvízeste, kéne tudnom talán, hogyan fest Burkina-Faso zászlója. Édes Istenem... Mintha nem lenne mindegy. Napi híreket próbáltam olvasni tegnap, de annál még az is jobb lehet, ha az ember egy kád meleg vízben akkurátusan felvágja az ereit. Ja, nincs kád.  

A hétvégén nem csináltam semmi mást, csak lábjegyzeteket fordítottam Oscarhoz. A világ teli van, és mindig is teli volt, nagyhatalmú elmebetegekkel.

Más nincs. illetve van, de semmi sem publikus. Ma reggel ezt a verset olvastam véletlenül:

Fodor Ákos :Jelentés-vázlat a jelenidőről

valahogy úgy, mint a csecsemők:
iszom, iszom és szomjazom,
megkívánok és elunok,
fogok, megszorítok és elejtek,
elsírom magam,
unatkozom, félek.
Mindentől függök, de alig függök össze.
Nagyon megörülök egy érintésnek. Vissza-
borzadok egy másiktól.
Nevetnem kell, nevetnem bizonyos szavakat hallva, látva.
Figyelmem lengőajtaja készségesen nyíldogál
kifelé-befelé, vagy ácsorog középen: elbámészkodom
egy színen, formán, hiányon; jót csodálkozom olyasmin,
hogy hajlik az ujjam.
Bízom. Ragaszkodom. Hamar
felejtek. Valahogy így.
Jöhet
a jövő -
úgyis jön
- nem hívom.

Nem tudom, ki ez a Fodor Ákos, de biztos rokonom, mert így vagyok én is az élettel mostanában, hogy megkívánom, aztán mindjárt elunom. Reggel lett, aztán este - első nap. És látá az Úr, hogy rögtön az elején elbaszta az egészet.

Ezek az én függéseim a szavaktól... ezek az én függésem a hangoktól. Mindenkinek Uram, a maga nyomorát. Ámen.

Konstans szürkület van. Az ablakokon napok óta csorog le a víz, csak nem tudom, hova, hogy hol az az óriási lefolyó, amin ez mind le tud folyni, engedelmesen illusztrálva a Coriolis erőt, és könyörtelenül magával sodorva az életet. 

Még mindig a Stalkeren jár az eszem. Hogy azt hittem például, hogy láttam a filmet, közben meg nem. Hogy mégis hogy lehet, hogy minden Tarkovszkij filmet láttam, csak pont ezt nem??? Ez mennyire valószerűtlen már. És mégis.

Nem tudom, meg akarom-e nézni mostanában. Inkább hagyom a könyvet ülepedni. Hát látod, ez is egy gyerekkor vége, Arthur, amikor várni tud az ember egy kicsit a teljességre.

Vasárnap van, misére kellene menni hamvazkodni. Van-e kedvem porrá lenni? Most éppen nincs. Hálátlan gyermeke az Úrnak, az vagyok én is. Nekem is csak az élet kell. A halált már ismerem. 

Pilinszkyt olvasok minden nap, pedig inkább Nádast kellene, mert Nádas még él. Hiába. Énrám rakódik minden valaha volt élet pora.

A lejátszón a Quantic játszik, itt meg most a szép Avishai Cohen. 

Mindenki guberál, itt a földön mindenki a szemétből él végül is, nem csoda, ha nincs is egyensúly, csak törekvések vannak, csak elképzelt csodák vannak, csak látomások vannak, csak vágyakozás van valamire, ami nem kapható meg. 

Vagy. Ülsz a szemétdomb tetején, és nézed Istent. Vagy néznéd Istent, ha hagyná. Nézed Isten helyét. Ahol lennie kell szerinted. És igyekszel. Valami életfélét kellene mégis összerakni. Hogy a Sátán játékszereiből vagy Istenéből, nem világos számodra sem. Egy kis gyűrű, egy kis korong, egy kis "izé". Mindent úgy tartasz normálisnak, ahogy van. Ez az élet. Nem kérdőjelezel meg semmit. Ha a pocsolyában ébredsz, azt sem, ha a fejed a forró homokba szorítod, azt sem, ha a gyerek nem ember már, állat inkább, azt sem. 

Ez itt az élet. Ez itt a Zóna. Isten és a Sátán itt felejtett piknikje az árokparton. 

Nem, ez nem egy kedves történet, mert Isten kedveltje soha nem az ember volt. Az apokalipszis dicső lovagja, Isten ölebe, az angyal, a szép, a tökéletes, a legidősebb fiú, nem mi vagyunk. Minket Isten takarítani küldött. Összeszedni, a dicső lovagok köpenyének szakadt darabjait, a lovak után maradt ürüléket, a dicsőséges glóriából földre hullott fényt, a gonosz nevetésének visszhangját, a világosság magatehetetlen visszatükröződését a pocsolyákból. Persze ebből megélni nehéz, hát ügyeskedünk, eladjuk, amit még találunk, akár Istené volt, akár a Sátáné. Nekünk is meg kell élni valamiből, nekünk is fel kell nevelni azt a gyereket, érted, nem úgy van az. 

Az ember akkor is Isten küldötte, ha csak guberál, mert egy takarítónak is van küldetése, fontos az egész rendszer működésének szempontjából. Akkor is, ha a fényt, amit egy életen át szolgál, soha nem fogja meglátni, mert Isten okos, és jól értelmezi a kíméletet, és hű szolgájának jutalmul nem egy ismeretlen, hideg mennyországot hanem a jól ismert, személyre szabott poklot adja, ahol az ember tovább takaríthat, tovább gyűjtögethet, és minden nap arccal a sárban ébredhet, és azt gondolhatja, igen, ez az élet. És azt gondolhatja, igen, ez a halál. És azt gondolhatja, igen, ez az öröklét. És nem téved.

Ez itt az öröklét. Ez itt a Paradicsom. Ez itt a Pokol. Ez itt a Zóna. Isten hozott Stalker.

Ééééééés ma van a nap, hogy nem csinálok semmit. Yesssoooooké. (Ezt örökre elloptam Zaphodtól, kész. Majd beperel.) Mi van az életben szebb dolog a végeken, mint egy olyan nap, amikor semmit nem KELL csinálni?! Nincs szebb nap, ez a helyzet. 

És ezen a nagyon szép és igazi szabad napon, amikor csak diszkréten fuldoklom, amikor már reggel könyvtárban kezdtem valami piknikes sztori miatt, és amikor nyomasztó lelkifurdalásomat még délelőtt VilágMa poszttal enyhítettem, ami miről másról is szólna, mint a boldogságról, hát az van, hogy le nem hervad a vigyor az arcomról.

Hiába, ma nem vagyok alkalmas mentális tevékenységre, de kit érdekel, legfeljebb a globális hülyeségszámláló eggyel többet mutat a mai napon. Számít-e? Számítok-e? Nem.

Odakint takonyidő van, két napja valami nyálkás szürkeség ömlik a felhőkből rá egyenest a szürke betonra. De ez most nem érdekel. Hát nem lehet ezt józan ésszel megmagyarázni.

Ma csak zenehallgatás, meg olvasás lesz. Nem csinálok semmit nap.

Legyen úgy, arra gondoltam, hogy holnap téged szeretlek. Hogy ez egyszer a hű rettegés nélkül ébredek, hogy természetesnek látom az életet, és szükségesnek a halált, hogy szelídnek érzem az álmokat, és mozdulatlannak a lét szakadéka fölé kifeszített drótkötelet.  

Legyen úgy, arra gondoltam, hogy te is jól ébredsz. Hogy az első önkéntelen mosoly, kivételesen nem a világnak, nem is más nőnek szól, hanem nekem. Hogy bármennyire is szereted az igazságot, egy kis időre ez a hazugság majd másnak tud látszani, mint ami, mondjuk alternatív valóságnak;  valami kedves, könnyen szerethető párhuzamos univerzumnak.

Legyen úgy, arra gondoltam, hogy holnap nem érdekel minket semmi, hogy ez az ellopott idő majd nem számít, nem tűnik fel, erre gondolok, és mi sem számítunk, csak az egymáshoz való viszony, csak az egymásra vonatkozás kettős tengelyének metszéspontja. És legyen úgy, arra is gondoltam, hogy amíg a bőrünk egymáshoz melegszik ebben az elszabadult, néma entrópiában, mibennünk véglegesen atomjaira hullik minden öröm. 

Jól van. Akkor ma a magyar közegészségügy kezére adom magam. Eldöntöttem. Biztos valami tuti makrolid antibiotikummal leszek gazdagabb. Csak azt tudnám, hova tűnt a sok régi penicillin származék. Ja, nyilván már nem hatnak. 

Tegnap a gyógyulás jegyében egész délelőtt a gyerekorvosnál ültem Borival, mert reggel háromnegyed nyolckor már nem tudtak időpontot adni. Két és fél órát vártunk. Oh, yeah! Ehhez képest én mindjárt beülök az autóba és elautózom egy kis falucskába, és ott töltöm a fél délelőttöt, mert az én orvosom tegnap egyáltalán nem is rendelt. Dögöljön meg, aki hétfőre betegszik meg, a sok szimuláns. Ne firtassuk, mi a rossebnek ott a kártyám. Majd átjelentkezem hamarosan. (Amint végre lesz időm csináltatni egy TAJ kártyát, mert az enyém még másfél éve valahol két biopszia, meg öt szakrendelés közt elveszett.)

Hiányzik-e, hogy bemenjek a suliba ... Nem. Sajnálom a kollégákat mondjuk, az igaz, Gofri meg Joe szívnak ezen a héten szegények, mert TSB is kidőlt. Azért remélem, nem dühösek. Idén még egyszer sem voltam beteg. Most meg egyszerűen muszáj ezt kifeküdni, mert mindjárt itt a nagy hajtás: próbaérettségi, ballagás, vizsgák. Tényleg jelentkeznek is kell vizsgáztatni mármint. Állítólag idén nem lesznek már a 'nénik'. El se tudom képzelni. 

A héten filmeket fogok nézni, és olvasok, és fordítok. Oscarral most az van, hogy a harmadik fejezetben visszajutunk a Trujillo érába. Jönnek a cukornádföldek. A gittegyleten van egy filmismertető az Argo-akcióról. Ha nem nézi meg az ember, akkor is el tudja képzelni ezt a filmet. Kivéve, ha döglik Ben Affleckért, mert akkor menjen el a moziba: említett sztár sokat, és elgondolkodva néz a kamerába. El nem tudom képzelni, hogy lehet egyszerre rendezni és játszani. Mindegy.

Shakespeare-t olvasok Nádasdy Ádám fordításában. Annyira élvezem, hogy mindig csak egy kicsit olvasok, pedig sietnem kell, vár a Rémkirály. 

Van, akit idegesít, hogy Nádasdy újrafordítja a nagy klasszikusokat, pedig kiváló munkát végez, az ismert sorok alá odalábjegyzeteli az eredetit angolul, és jó sokat magyaráz. Volt, amit én sem tudtam: például a péklány meg a bagoly összefüggését. (Azt hittem, Hamlet tényleg összezagyvál minden marhaságot, aztán tessék. Mégiscsak van benne rendszer.)

Lenni vagy nem lenni: ez a nagy kérdés; 
az-e a nemesebb, ha tűri lelkünk 
a pimasz sors minden gonosz nyilát, 
vagy az, ha fegyvert fogunk a bajokra, 
s véget vetünk nekik? A halál: alvás, 
nem több; s ha ezzel megszüntethető 
a szívfájdalom, a milljó ütődés, 
amit átél a húsunk – ezt a véget 
csak kívánni lehet. A halál: alvás; 
az alvás: talán álom – itt a baj: 
hogy milyen álmok jönnek a halálban, 
mikor az élet gubancát leráztuk, 
ez meggondolkodtat – ezért van az, 
hogy hosszú életű a szenvedés. 
Mert ki tűrné a sok szégyent, csapást, 
zsarnokságot és nagyképűsködést, 
lenézett szerelmet, kijátszott törvényt, 
a vezetők arcátlanságait, 
a csöndes embert érő száz rugást, 
ha nyugalmát megadhatná magának 
egy puszta pengével? Vinnénk-e terhet 
izzadva, nyögve egy életen át, 
ha nem félnénk, hogy mi lesz azután, 
az ismeretlen országban, ahonnan 
még nem tért meg utas – ez visszatart; 
inkább az ismert rosszat tűrjük el, 
mint hogy fussunk a nem-ismert felé. 
A lelkiismeret így kényszerít 
Mindenkit gyávaságra; így lohasztja 
az akarat természetes szinét 
sápadt-betegre a meggondolás; 
a nagyravágyó, szép vállalkozások 
így futnak zsákutcába, csúfot űzve 
a „cselekvés” nevéből. 
 
William Shakespeare: Három dráma (Hamlet)
Nádasdy Ádám fordításai

Az ember tudja elengedni a dolgokat. Holnap elmegyek orvoshoz. Az iskola kibírja egy hétig nélkülem. 

És ha most lenne pénzem, elutaznék egy fehérhomokos tengerpartra, és ezt hallgatnám. 

Még jó, hogy nincs pénzem. Félő, hogy nem jönnék vissza soha többé.

Nem csinálok úgy, mintha tudnám, tulajdonképpen hogy is szólna a The Perks of Being a Wallflower című film címe helyesen magyarul. Majd kitalálja valaki, ha úgy adódik, de nekem a Tapétavirág olyasmi, ami akár lehetne egy kult film címe is. Mert az a helyzet, egyáltalán nem lehetetlen, hogy ebből a Stephen Chbosky által írt és rendezett filmből még a végén kult film lesz. (A wallflower kifejezés egyébként arra az emberre vonatkozik, aki kívülállóként mindent lát, mindent megfigyel, de nem vesz részt a történésekben. Ő az, aki áll a fal mellett, és néz.)

A film alapjául szolgáló azonos címmel megjelent Chbosky regény a jól ismert amerikai un. 'coming-of-age' műfajába tartozik, vagyis a kamaszkorból a felnőtt korba való átmenet gyötrelmeiről és örömeiről szóló fejlődésregény. Jó, arra még mindenki emlékszik a saját kamaszkorából, hogy az öröm az mindig kevesebb, de azért itt-ott akad néhány. (Nagy hagyományai vannak ennek a műfajnak a modern amerikai irodalomban, legegyszerűbb, ha a Zabhegyezőre gondolunk.)

Azt hiszem, a film forgatókönyve egyáltalán nem rossz, egyszerre ismerősek és meglepőek a helyzetek, de jó, hát ilyen a kamaszkor, mindenkié ugyanolyan, mégis mindenkinek a sajátja fáj a legjobban. Ezt persze az ember már csak felnőtt fejjel látja át; amikor benne van, magával ragadja az a sötét mocsár, amit önmaga megismeréséből, és a világ ellenséges reakcióiból fejben generál. Mindenki egy kicsit másképp, de mégis mindenki ugyanúgy csinálja. A lényeg, hogy az ember túlélje valahogy.

Hogy ki hogyan éli túl, milyen technikával, az már más kérdés. Ezt tényleg mindenki másképp csinálja. Van, aki a napokat számolja és közben ír, mint Charlie ebben a filmben, mások mesterséges mennyországokban keresik a kiutat, megint mások a szerelemben, és folytathatjuk jó sokáig.

A film története annyiban eredeti, amennyiben bármelyik kamasz története az, de a film valódi értékét számomra mindenképpen a színészi játék adja. Nagyon könnyen túl lehet játszani egy-egy ilyen szerepet; nagy örömmel mondom, hogy ebben a filmben ez nem történik meg. A színészek közül a pálmát egyértelműen Ezra MIller viszi el,  aki egy meleg végzőst alakít hibátlanul (ő volt a Beszéljünk Kevinről című film Kevinje, ha ez segít valakinek), de a Sam-et játszó Emmma Watson, és a Charlie-t játszó Logan Lerman is tiszták. 

A The Perks of Being a Wallflower egy kellőképpen fordulatos, kellőképpen sötét, kellőképpen szívszorító, és kellőképpen szórakoztató történet, amit mindazoknak érdemes végignézni, akik még benne vannak ebben a küzdelemben, vagy legalább emlékeznek még arra, milyen volt reggelente felvenni a páncélinget és a kardot, és csatába indulni a világ ellen.

A kamaszok erőt meríthetnek a történetből, mert ugyan vidámnak egyáltalán nem mondanám, azért nevetni lehet, és mindenképpen azt a pozitív üzenetet közvetíti, hogy egyszer ennek a vergődésnek is vége szakad, és akkor az ember végre felnőtt lesz, és elköltözik otthonról jó messzire. De azoknak is biztosan kedvére lesz a film, akik már felnőttek és tudják, hogy felnőttnek talán ezerszer szarabb lenni, mint kamasznak, mert akkor és ott legalább a megalkuvás nem volt napi szinten elvárás, és volt valami remény a dicső, hősi halálra. 

A filmet egyáltalán nem ajánlom azoknak a felnőtteknek, akik nem emlékeznek saját kamaszkorukra, és akik szerint minden, ami nem a szabályok szerint van, az bűn, és örök kárhozat jár érte, és akik már nem tudják, mi a száguldó autóban üvöltő zene mellett azt érezni, hogy az ember végtelen. Mindenki másnak viszont bátran.

A film - www.port.hu

A regény - www.moly.hu

A szerző - www.hyperink.com

Mindjárt péntek után lett szombat. A kettő között pezsgő volt, jó, egészségügyi (=anitvirális) okokból pálinka is, persze baromság, nem lehet azt megölni, ami nem él, tehát nem a vírusok ellen kell az, hanem az életért, pálinka az életért, na, arkai, de a pezsgő volt a lényeg. Amúgy sosem iszom pezsgőt, mert nem szeretem, de velük meg, a vacsoracsatás nőkkel mégis szeretem. Nagyon szeretem. Velük olyan pezsgőt inni, mintha még kislány lennék és felemelne a parkban a héliummal töltött lufi. Ettől akkor, gyerekként igazából féltem, de közben meg volt bennem valami jóleső izgalom is, bizsergés, szerettem volna elrepülni, kirepülni a világból - ártatlan gyerekorgazmus. 

Nagyon jó volt a vacsora. Békebeli, mint minden abban a lakásban. Vadas knédlivel, meg desszert, és mind tejmentes direkte miattam. Mivel fogom én jövő hónapban elkápráztatni őket, azt nem tudom. Pedig nem is igazi csata ám, csak egy jó beszélgetős este. Majd felkészülök. 

Vitatkoztunk is kicsit, szoktunk, könyvekről, életről, mit kellene tanítani, ilyenek. És szívtuk a cigit a konyhában, TSB persze nem, sose volt orálisan fixált; ez van, T-jék konyhája az egyetlen hely már jószerével, ahol még lehet úgy cigizni, hogy olyan Megállazidősen elnéz az ember a távolba, és világmegváltó hatvanas évekbeli idealisztikus rohamokkal tarkítva fújja a füstöt. Pierre bazmeg. És mindig be is lehet szólni egymásnak, lehet megmondani a tutit, meg okoskodni, meg egy kicsit beledurvulni a másik életébe, még az is lehet, hogy erre kell a pezsgő, hogy attól a szavak egy kicsit fényesek és könnyebbek legyenek, és ne üljenek az ember mellkasára tompán. Ki tudja.

Együtt öregszünk, az jutott eszembe. Meg hogy kellett volna egy fényképet csinálni húsz évvel ezelőtt a Temesvár utcai könyvtárban, amikor ott ültünk négyesben, a három tanár és a könyvtáros. Három gyerek színes lufival a kezében, és a mosolygós, fiatal könyvtáros.

Mostanában naponta egyszer eszembe jut, hogy vissza kellene menni. Vagy legalább el. Nem nosztalgiából jut eszembe, hanem mert ami itt van, az élhetetlen. 

Azt beszéltük TSB-vel, hogy a tanításból is elegünk van, lehet elege az embernek valamiből húsz év után. Már nem olyan öröm bemenni a terembe, mint volt, és nem akarunk megkeseredett öregassszonyként botladozni a katedrán. Van, hogy az embernek fel kell állni, össze kell pakolni, és mást kell csinálni. A mást még nem tudjuk persze, de azt gondolom, azt azért ki lehet találni. mármint Idealisztikusan persze, mert a valóság ennél bonyolultabb. Ő még tanítana egy évet, én azt hiszem, nem. A másik meg, hogy imádnék felmondani. Merthogy az állam a munkaadóm, szóval felmondanék az államnak. Egyáltalán lehet olyat? Kuncogok.

Más nincs. Ma lányvacsora, holnap még egy kis farsangi mulatság, aztán jövő héten már porból lettél, porrá leszel. Ashes to ashes, dust to dust. Hamvazószerda. Mindig jó sokáig megtapad a homlokomon a hamu. Isten ragaszkodik hozzá, hogy porrá legyek. Nem nagy kérés. A böjtben majd kevesebbet dohányzom, és ezzel párhuzamosan többet gondolok a halálra. Nehogy megboruljon az egyensúly. 

Legyen már tavasz, és lehessen elmenni végre a teraszra egy kicsit.

A mozgóképnek, a filmszalagra, digitális memóriahelyre mentett időnek varázsa van. Egy kicsit az örök élet bizonyítékát látjuk benne, azt, hogy mégiscsak elmenthető az idő, örök pillanattá tágítható a pont, és megőrizhető a jelen a jövőben, vagy megjósolható a jövő a jelenből.  

Van ez a fiatal rendező, André Chocron, norvég egyébként, aki nagyon ért ahhoz, hogy hozza össze az időt és a teret. Tetszik. A képei egyszerre varázslatosak és emberiek. Így kell gyönyörködtetni. Minden kis videofilmjét érdemes megnézni, én most kettőt választottam, bár az alsógatyában nagy beleéléssel táncoló fiatalember se kutya, na mindegy. Az elsőnek az a címe: Visszatérő álmaim, és ez a kedvencem, mert hasonlít az én visszatérő álmaimra. Közösen álmodok egy ismeretlen norvéggal. Még ilyet! A második film, egy zeneszámhoz készült videó. A zene sem rossz, de a képek kifejezetten jók. Valami olyasmi a címe, hogy Az idő a lényeg. (Mániám lett ez az idővel való foglalkozás. Elmegyek valami elvonókúrára.)

My Recurring Dream from André Chocron // Frokost Film on Vimeo.

Egyáltalán nem akartam ma dolgozni menni, de reggel automatikusan felkeltem, csak most, a kávé előtt, jutott eszembe, hogy már nem is tudok nyelni. Se konkrétan, se elvontan. És van ez a tompa fájdalom a hátamban, amiről nehéz eldönteni, hogy mi; izomfájdalom, tüdőgyulladás vagy ... na ne, rák ne legyen, az nem szép. Legyen csak az egy pontba sűrűsödött fájdalom.

Tényleg. Azt terveztem tegnap, hogy bátran felhívom a háziorvost, és beteget jelentek (ez milyen csuda jó kis kifejezés), aztán itthon maradok, bebújok az ágyba és eszméletlenre alszom magam. Lehet úgy csinálni az alvással, hogy jobb, mint a drog. Nem tudom, milyen a drog, ezt csak így gondolom. De reggelre elfelejtettem a tegnap esti elszánást. Meg ... beszéltem is velük, a nőkkel, és rájöttem, hogy ha van a hétnek fontos, nem áttehető, nem halogatható, nem semmibe vehető napja, akkor az a szerda, amikor együtt ebédelek velük. És hogy nem lehet holmi szaros betegséggel csak úgy vállvonogatva kitörölni a szerdát a naptárból. Hallottam az együttlét csábító hangszínét is a telefonban. Biztos ezért felejtettem el, hogy nem megyek. Akkor megyek. Beszélni viszont nem tudok. Majd áthidalok. Úgyse fontos, sosem fontos, mit mondok.

Fura, az egyik végzős tanítványom elárulta, mit tanult tőlem, amire majd örökké emlékszik: hogy hogyan kell szépen megkötni egy kendőt, mert öt éve, amikor idekerült, ő ezt megfigyelte a hajamba kötött színes kendőn. Tessék. Ez marad meg utánam, hogy hogyan kell szépen megkötni a kendőt ... hogy hogyan kell szépen felkötni magam. Úgy, hogy jól nézzen ki. Ez a fontos na. 

Kaptam két másik üzenetet is a héten. Az egyiket Új-Zélandról, az nagyon jól esett. Hogy haszna volt annak, amit tanítottam, hogy anélkül nem tudta volna elvinni a vállán az egész kivándorolt családot. És hogy nem is lehet nekem 18 éves gyerekem, ne öregedjek, Jézusom, hát én nem is öregszem, még emlékszem, amikor feljött hozzám utazás előtt a család elbúcsúzni. Sosem látom őket többé, de tettem valamit értük, és ez jó.

A másik egy egyiptomi fiú, vagyis amerikai már egy kicsit. Megint írt, évente egyszer szokott, most azt, hogy Buffalóba költöztek, ahol nagyon hideg van, de hogy én tanítottam meg angolul, és köszöni, és imádkozik értem Allahhoz. Jó. Szerintem nem én tanítottam meg angolul, szabadkozom is, de csak kicsit, mindegy, Allah azért még jól jöhet.

Egyébként azért is megyek ma be, hogy ki lehessen engem ásni. Gofri írta, hogy ki kell egymást ásni az embereknek. Szerintem szép gondolat. Remélem, ki fog ásni ma valaki. 

Tegnap elolvastam egy észt költő verseskötetét. Vékony, finom csipkemintás sorok homokból, ágakból, csendből, apró boldogságokból, magányból. Ellen Niitnek hívják a nőt. Egy vékonyka verseskötete jelent meg magyarul az Európánál jó régen. Azt a példányt, amit kikölcsönöztem tegnap, tizenkét éve nem kölcsönözték ki. Sajnáltam. Magányos lehet eltölteni tizenkét évet mozdulatlanul egy polcon. 

Ezt a verset mondta az egyik tanítványom szalagavatón. Szépen mondta:

Azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék, 
ragyogó tükör a tenger, 
s hogy rejtett aranyszemecskék 
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell 
szállni merészen a széllel, 
s akkor a hajós csodákra lel, 
az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd: 
hullámok pörölye paskolt. 
Ég s víz határa s a tengerfenék 
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha, 
nagyritkán kék a tenger, 
és hogy üres és szürke, még ha 
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó- 
por és rög, semmi más: 
nincs aranyszem a porban, melyből ott 
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat, 
mint vágyva előre törni: 
keresni, kutatni, hol rejlik a mag, 
s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon, 
átragyog kéken a tenger, 
s tudni: tisztább öröm nincs a világon 
mint az, ha ember az ember.

Fordította: Képes Géza

Aztán ma órán a hajléktalankérdés megoldásánál azt mondta ugyanez a tanítványom, hogy szerinte a gázkamra. Azt mondtam erre, nem tudja mit beszél, de attól félek, tudja. Mit mondjak neki? Úgy csinált, mintha bánná az ízléstelen viccet. Csak a pszichiátere tudja, bánja-e igazán.

Megkaptam Flóra képét megint. Most akkor kettő van, osztozhatunk Borival. A postás meg csodálkozhat, én csodálkoznék biztos, mi ez a levéláradat Franciaországból?! Holnap majd megmutatom, még sötét van.

Fáj a torkom. Gombóc van benne. Unomaziskolát gombóc. 

Olyan nincs, hogy semmi sem változik a világban. Inkább olyan van, hogy tudomást sem veszek róla. Hazugság mondjuk, de ki mondja meg, mi az igazság és mi a hazugság. Úgyis csak az önmaga világa van az embernek. Világ világossága, világ hazugsága, tudatos tudattalan, tudatos tudatlan.

Elolvastam Szeifert Natália könyvét; lázas mondatok vannak benne. Jól írja István a borítón, hogy a helyét kereső ember mondatai. Érdekes, hogy majdnem ugyanott vannak ezek a helyek mindenki számára. A békés létezés helye. Hát olyan nincs persze, az ottlét véglegessége hazugság. A megbékélés is hazugság, meg hogy akkor ott van valami, mert legtöbbször ott sincs semmi, nem mintha tudnánk, mi a különbség a semmi és a valami között. Na jó, lehet, hogy tudjuk.

Az ember keres, de nem tud találni, meg nem is akar. Vagy akar, de nem a halált akarja, pedig az egy biztos pont, az egyetlen biztos pont. Csapda.

Az ember ne színleljen. Az ember hazudjon. 

Cippo képén látom a celofánra rajzolt embereket, és eszembe jut, hogyan gondoltam azt gyerekként, hogy az egy pillanatot, a sok élet egymásra vetülő egy pillanatát kellene filmen megrendezni. Menne a vonat, és ahogy elmenne házak mellett, néha bekukucskálhatna az ember az ablakon az utazó szemével és mindenféle életeket látna, aztán a szobában lakó boldog esetleg boldogtalan ember útnak indulna, tenné a dolgát, szeretne, dolgozna, gyűlölne vagy gyilkolna, és egyszer csak látna egy vonatot,, egy buszt, egy autót, és akkor vágás, és a másik emberrel menne tovább a film, aki vonaton, buszon, autóban utazik. Akkor így egymásra kopírozódhatna a sok élet időtlenül, soha be nem fejezetten, csak az élet folyamatosságát mutatva, a halált soha. De ez a fényképes megoldás nem jutott eszembe akkor. 

Fáradt vagyok. 48 óra szolgálat után ma csak olvasni szeretnék, pizsamában maradni délig vagy négyig, vagy fel sem öltözni egyáltalán, inkább félálomban végeérhetetlen vasárnapot álmodni. Az is lehet, hogy nem is szeretek felnőttnek lenni. Most Szeifert Natália könyvét olvasom, az a címe, hogy Láz. Már akartam olvasni korábban is, de most küldött egy teljesen nekem dedikált példányt. Azt hiszem, tényleg érdekelnek a mondatai, meg a láz, irigységgel is érdekel, mert én nem tudok lázas lenni évek óta. (Hányni sem tudok évek óta, pedig jobb volt, amikor még mindkettőt tudtam.)

Veri az eső az ablakokat.

Más. Csütörtökön volt az olvasó klub, ez alkalommal négy szobrász volt a társaságban, egy költő-képzőművész, egy pszichológus, és én. Jó ez így, mert mindig érdekesen, másképpen gondolkodnak a könyvekről, mint én. 

Picassóról nagyon érdekes volt olvasni, de a kortársairól szóló szórakoztató történeteken túl, igazából Francoise Gilot nyűgözött le. Ebben a gyönyörű nőben annyi gyengédség és szeretet volt, hogy hihetetlen. Picasso a magánember eléggé idegesített; egy hisztis, elviselhetetlenül önző, gyerekes fickó volt. De Gilot úgy mesél, hogy nem utálom meg a nagy művészt, inkább a nőt szeretem meg még jobban. Arról is beszélgettünk, pontosabban Gergő mondta nekem nagyon bölcsen, hogy ne mondjam, hogy nem tudtam volna együtt élni Picassóval, mert azt soha nem tudhatja magáról az ember odakint, mit viselne el egy kapcsolaton belül. Pláne egy zsenivel való kapcsolaton belül. Igaza lehet.

Úgy érzem mostanában, nem vágyom harcos kapcsolatra, csak gyengédségre. Kivételes és indokolatlan gyengédségre. Mégiscsak meg kellene tanulnom újra lázasnak lenni.

Full Moon Silhouettes from Mark Gee on Vimeo.

Kivételesen nem itt vagyok meg, hanem a VilágMa oldalán, mert arra gondoltam, ez nem egy egyszemélyes poszt, hanem valahogyan mégiscsak közösségi, még akkor is, ha a közösséget éppen a periféria kovácsolja össze. Szomorkás írás a málló vakolatról, meg Siva istennő szégyenlősen önnön háta mögé rejtett tenyeréről.

Megfigyeltem, hogy amikor végképp elegem van a munkámból, amikor tényleg szinte nincs is távolság köztem és az akarat között, hogy bemenjek a főnököm irodájába, és azt mondjam, tudod, nekem elég volt ennyi, nem akarok  rosszkedvű gép lenni, aki már csak automatizmusokban működik, és hiába eszi a rozsda, minden reggel bemászik a mocsárba derékig... Szóval amikor itt tartok, akkor ezt a diákjaim valahogyan megérzik, és hirtelen normálisak lesznek.

Jó, nem azt mondom, idén még szerencsém is van, van egy csoportom, amelyikbe szupermotivált diákok járnak többnyire (nem szuper tehetségesek, de azt tudjuk, hogy a tehetségnél gyakorta messzebb visz az akarat), és van két már érettségizettekből álló banda, akiknél ha más nem is, de legalább a gyermek megbukik-e vagy sem lelki terhe nem nyomaszt, illetve nyomaszt, de másképpen. Szóval szakmai mélyrepülésem legvégső, becsapódás előtti szakaszaiban egyszer csak történik valami. Nem én csinálom, az biztos, bár hogy miért történik mindez, azt nem tudom.

Szóval egyszer csak valaki elvarázsolja ezeket a gyerekeket, felnőtteket a legyélnormális varázsigével, és normálisak. Vagy áttévedtem egy párhuzamos univerzumba, ahol normális emberek, mármint diákok! (mert a felnőtt majd mind hülye továbbra is), vesznek körül. A hisztériás, vadóc kilencedikesek figyelnek órán, sőt!!!!, haladok az anyaggal. Nem kell huszonöt percet azzal töltenem, hogy üljön le, vegye elő a könyvét, van-e házi, hol a tolla, miért nem hozott, vegye le a lábát az előtte ülő nyakából ésatöbbi. A kislipót csendben van, ez már önmagában is áldás, sőt van, aki kérdéseket tesz fel. Hihetetlen. Abban a csoportban (felnőtt szakképzősök) pedig, ahol hetente csodálkozom rá, hogy tényleg varázslatos a többsejtűek világa, mert gyakorlatilag két darab agysejt képes egy  emberi test biológiai működését biztosítani, és hogy ... na itt már csak káromkodások jönnek, azt most kihagyom...  szóval ott meg tegnap mindenkinek volt tolla, és TANULTUNK!!!!! órán, nem csak bámultunk egymásra, sőt a végén még valahogyan a francia festők felé kanyarodtunk, meg az irodalom felé, és ezek az Isten végtelenül (de tényleg végtelenül) egyszerű lényei érdeklődni kezdtek. És akkor megsajnáltam őket.

Azt hiszem, sajnálom azokat a diákokat, akiknek ez jutott iskolás éveikre, ami. Hogy nekik mindig teher bejönni az iskolában, meg hogy nem nagyon tud a felnőtt társadalom példát mutatni, nem nagyon tudja meggyőzni őket arról, hogy érdemes valami felé menni, hogy érdemes célokat magunk elé állítani, és azért a célért kilépni az okostelefon-tévésorozat-youtube-facebook inkubátorából, és túlélni, megélni az életet akkor is, ha az azért többnyire nem hogy nem kellemes, hanem nagyon is fáj. Sajnálom őket, hogy alig-alig találkoznak tanárral, aki olyasmiről beszél nekik, ami érdekli őket, vagy olyasmiről, ami ettől érdekelni kezdi őket. És sajnálom őket a kis támasz nélküli, magányos depresszióikért, mert kevesen olvasnak annyit, hogy rájöjjenek, mással is megtörtént már ez a kilátástalan szürke reggel, és azért is, mert a felnőtt magyar társadalom egy használhatatlan, erkölcsét vesztett felnőttkor példáját állítja eléjük, amitől ezerszer inkább menekülnek japán mangákba, meg amerikai túlélőshow-kba. 

Nagy dilemma, hogy meddig tanítson az ember. Meddig tart a tűz, meddig nem nyűg, nem lélekdaráló bemenni az órára...  Én is elgondolkodom év elején, hogy be tudok-e még menni a terembe, hogy az embert nézem a tanítványaimban, és nem a diákot. Idén már majdnem úgy éreztem, hogy nem. Aztán valami titkos összeesküvés keretében megváltoznak egyik napról a másikra, és elhitetik velem, hogy bár eddig nem úgy nézett ki, és jövő héten se úgy fog kinézni, de érdemes velük lenni. 

Én azért azt tudom, hogy úgy egyébként nem érdemes tanárnak lenni, Emma, amíg tanított, mindig azt mondta, jó ez, jó hobbi, és olcsóbb, mintha golfoznál. Se a pénz, se a megbecsülés, se a feltételek, se semmi miatt nem érdemes. Egy dolog van, ami miatt mégis, de az elég nehezen megfogható dolog. Mondjuk olyasmi, hogy nem tudod azt elképzelni, hogy a napod egy részét nem fiatalok közelében töltöd a világról való beszélgetéssel.

Én szeptember óta már többször el tudtam képzelni, hogy mást csinálok. Nem jó jel.  

Olyan szép gondolatot kaptam megint. Közhelyek? Lehet. De mind emberekkel történt, nem kitalálás.

Jó, hogy vannak történetek átmeneti boldogságokról, és átmeneti boldogtalanságokról. Jó, hogy ilyesmi más emberrel is megesik, nem csak velem. Azt is jó tudni, hogy sok dolog átmeneti az életben, és hát maga az élet is, de ezt nem akarom elbagatellizálni, pedig  elég jól lehetne, és akkor nem lenne ennyire nyavalygás íze ennek az egésznek, de azt is lehet tudni, hogy a nyavalygás is átmeneti. Jól van. Megint elviccelem az életem.

Engem vigasztal, ha történeteket olvasok más emberekről. Nem tudom, talán az a jó érzés, hogy ezt a groteszkbe hajló (mit hajló?!) mindennapi életet azért át tudja színezni valami jobb, valami emberibb, valami értelmesebb, ami ezekből a történetekből kiviláglik.

Nem akarok igazságtalan lenni, van, hogy a kitalált történet is jó, de az inkább csak akkor, ha a mesélő, az író lelkében az a történet mégiscsak meg tudott történni, és később így, tulajdonképpen megélten, megtörtént formában kerül mások elé. Azok a történetek, amelyek soha nem történtek meg, sem a valóságban, sem az író/mesélő belső valóságában, hasznavehetetlenül lógnak a világegyetem falára szegezve. 

Milyen csapda lenne a boldogságról írni.

(Csak szólok, hogy a lejátszón a Zero 7 When It Falls c. albumát lehet hallgatni. Ha már így megint eszembe jutott, hogy van a blogon lejátszó.)

Megszólalni nehéz. Ez most még mindig a szavakról szól, pontosabban a szavak hiányáról, meg a küzdelemről, hogy arról lehessen beszélni, ami érdemes a szóra, közben meg éppen azokra a dolgokra nincsen szó.

Újraolvasom a Babarczy Eszter és Mesterházy Lili szerkesztette interjúkötetet. Időnként újraolvasom, mert mindig más interjú érint meg. Most a Mékli Attilával készült. Ő mondja, hogy van benne félelem, és én ezt a félelmet nagyon is megértem most. Mindig is értettem persze, de most egy kicsit jobban értem, mert mostanában jobban érzem a szavak hatalmát, és a mögöttük megbújó tévedés veszélyét.

"Volt olyan, amikor nem volt szavad? Legtöbbször nincs. Abból jön a gondolkodás is, hogy legtöbbször nincs rá szavam; s ugyanakkor tudom, hogy mégiscsak szavakra van szükség, hogy valamit ebből közölni tudjak. Sokszor előfordul, hogy legszívesebben semmit nem mondanék, miséken is egyre nehezebben beszélek. Amiről volna értelme szólni, azt nehéz szavakba önteni. Nekem inkább ötleteim vannak,semmint szavaim. és félek tőle, hogy a szavaim, amelyek az enyémek,éppen az általam megmutatni vágyottat takarják ki a képből."

Én is félek attól, hogy éppen a szavaim takarják ki a lényeget, éppen a szavaim ügyetlensége miatt nem látszik a világ igazából. ... De kinek az igazából? És melyik világ? Az én szavaim az én világom mutatják, de mindig van tükör, az én tükröm, ami talán homályos, talán torz itt-ott, talán még törött is, a tévedések százfelé futó hajszálrepedéseivel. 

A szó magányos műfaj, és minden leírt szó mögött van egy kis rettegés, meg egy kis beletörődés, meg egy kis öröm. De a rettegés, a beletörődés és még az öröm is magányos. Hát akkor lehet, hogy mégis ezerszer inkább egy kép, mint egy szó.

Nemigen lehet az ember csak úgy egyedül, pedig hasznos lenne, produktív, erre gondolok, de érthetetlen módon mindig odatolakszik a gondolatokba az énen kívül a te is, a kívülről való kényelmetlen és izgató idegenség. Most nem a fizikai valóságodról beszélek, hanem hogy még a képzelet, a gondolat folyamatát is állandóan megakasztja valami veled kapcsolatban, vagy inkább csak te magad, akibe mint óvatlanul az ismeretlen vízbe gázoló lábba a felszín alatt rejtőzködő vízinövény, akad bele a figyelem, a törődés, a hirtelen rácsodálkozás, hogy te is élsz és gondolkodsz, nem csak én. 

Nem szemrehányással mondom mindezt, inkább ijedten. A helyzet felnőttsége ijeszt. Hogy már nem lehet gyerekként csak eljátszani a komolyságot, hanem valahogyan meg is kell ezt élni. Túl is kell élni. 

Néha azt gondolom, egyszer majd ott állsz előttem, vagy én állok ott előtted, mindegy, nem mondasz semmit,  én sem mondok semmit, nem is kell mondani semmit, csak átölellek, te meg sóhajtasz egyet, és a fülem mögé tűröd az elszabadult tincset.

Azt majd nem bánom meg soha.

Születésnapom van. Na jó, nem. De hogy szerencsés nő vagyok, az biztos. Tegnap megint képet hozott a postás, most messziről, Franciaországból: egy kicsike, törékeny hármas aktot. Három nő, nem is, talán inkább három fiatal lány van a képen, de egyikük arca sem látszik, csak a finom mozdulatok, ahogyan nem néznek erre. 

A nők olyan diszkrétek, és olyan szépek. Magyaráznám még, mit látok, de túl szubjektív lennék, azt hiszem.

Nagyon szép. És nagyon köszönöm Flórának.  Ezt is megmutatom majd, csak kell  egy kis fény.

Na a zenét jól lehagytam a reggeli félálomban, pedig ... (Ugyan egy tejes napig azt hittem, két nő énekel, de nem. A szonett valami olyasmiről szól, hogy visszatér Zephyr, a nyugati szél, és magával hozza a tavaszt. Remélem, hamarosan.)