Izabella.Jones 2012.05.03. 05:54

Tradíció

4390976413_5eb89e1f75_n.jpgNem tudom, attól, hogy nem előre mutat, a tradíció azért őriz-e pozitív tulajdonságokat a többség számára, de számomra mindenképpen. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy jó, ha nem változik a világ. Egyszerűen csak vannak olyan hagyományok, amiket érdemes továbbvinni.

Ez most onnan jutott eszembe, hogy tegnap este volt nálam huszonvalahány fiatal szerenádozni. Ez, szerintem legalábbis, egy nagyon szép hagyomány, bár kétségtelen, hogy kiveszőben van. Nálunk is vannak/voltak ötletek, hogyan lehetne ezt egy kicsit megreformálni, korszerűsíteni vagy mit tudom én mit csinálni vele. Még évekkel ezelőtt kitalálták a kollégák, mennyivel jobb volna az iskolában fogadni a szerenádot, nincsen akkor ugye otthoni nyűg, amúgy is kicsi a lakás, hangosak a fiatalok, isznak is esetleg, akkor meg még hangosabbak, meg ugye a szomszédok is, és persze olcsóbb. Ez persze mind igaz, egy percig nem mondom, hogy nem, csak sajnálom.

Én évek óta egyszer sem tudtam magam rávenni egy ilyen iskolai szerenádra, mert egyszerűen kiver a víz, ha arra gondolok, még este is a munkahelyemen dekkoljak. Meg hát nem is erről szól a dolog. (Arról nem is beszélve, hogy volt olyan, hogy a suli biztonságos falai között szívták a fiatalok a spanglit, a kollégák meg másnap érdekes indiai füstölőkről meséltek a tanáriban. Szóval köszönöm szépen, inkább nem.)

Szóval én minden évben elhívom a diákokat magamhoz, ha felmerül a szerenád gondolata egy csoportban, mert azt hiszem, őket pont nem az iskolai énem érdekli ilyenkor, és bevallom, este hétkor már engem sem az iskolai énem érdekel. Nekik van abban valami érdekes, izgalmas, hogy a tanárt anyaként, feleségként, háziasszonyként/vendéglátóként is megismerik. Meg persze inspekcióznak, nézik, ki hogy él, régebben vizslatták a könyvespolcot, idén először a filmgyűjteményünket.

De én ezt nem bánom. Sőt. Szerintem ez jó, mert mégiscsak tanít valami fontosat, mégpedig hogy a tanár is emberből van, a főnök/munkatárs stb. sem csak egy munkahelyi lény, van magánélete, vannak örömei, gondjai, problémái. Azt tanítja, hogy nincs ember, akit érdemes volna csak egyfajta benyomás alapján meg- és főleg elítélni. 

Szeretem ezt a hagyományt, és szerettem, hogy tegnap egy rakás fiatal látogatott meg. Helyesek voltak, illedelmesek voltak. Volt, aki segített a legkisebbnek a gitárórára gyakorolni, volt, aki a családtagokkal beszélgetett, voltak, akik társasoztak. Kaptak rendes tányért, rendes poharat, de semmit nem törtek el. (Mondtam már, mennyire utálom a műanyagpoharat és a papírtányért?) Tízkor pedig felszedelőzködtek, elég meghatottan megköszönték a vendéglátást (én voltam az egyetlen tanár, aki meghívta őket), és békében hazamentek. Egészen felnőttek. 

Eközben a VilágMa oldalon kiderül, hogy nagyon ritkán, de elmegyek színházba. És még ennél is ritkábban, de az is előfordul, hogy tetszik. A holdbeli csónakosról.