Ne általánosítsunk. Nem tudom, milyenek a dán filmek, eddig kettőt láttam, az egyik nagyon nem, a másik nagyon igen. Tegnap a Cirko Gejzír nevű moziban (ezer éve szerettem volna oda elmenni, vidékinek a művészmozi olyan, mint fővárosinak a hirtelen talált parkolóhely) megnéztük a tesómmal a Superclásico című dán filmet (magyarul Bor, tangó, kapufa a címe, de nem akarom tudni, miért így kellet ezt magyarítani...). Hát nem mostanában röhögtem ennyit, és ilyen felhőtlenül.

Nem is akarok sokat írni a filmről, vendégségben amúgy sem túl ildomos hosszasan blogolni, tessék inkább elmenni a moziba, és megnézni. (Tehát ez a bejegyzés inkább csak azt hivatott bizonyítani, van olyanom, hogy munkamorál.)

A Superclásico egyébként egy vígjáték, egy kiváló karaktereket felvonultató könnyesre röhögős mozi. Nem is tudom, mit is írjak róla, nagyszerű színészek, jól érthető, de finom humor.

Különben meg két tanulsággal is szolgált a mozi, és mindkettő a férfiakkal kapcsolatos. Az egyik, hogy a férfit szeretni kell, mert minden erényével és hibájával együtt mérhetetlenül szeretetre méltó. Az egészet túlbonyolítani, megideologizálni nem nagyon érdemes, sőt. Persze erről egész délután ezt gondoltam, ezt az egyszerű szeretést, csak úgy, csak a férfiért, nem túlbonyolítva, nem értelmezve, nem magyarázatot keresve. 

De a szerelem már csak ilyen. Mert a másik tanulság, amit a film végén mond a házvezetőnő utolsó mondatként: a férfi azt hiszi, mindig van miértje a dolgoknak. De nem. A nő csak szeretni akarja, miértek nélkül. Ezt már csak én mondom hozzá persze.

Amíg lehet, meg kell nézni. Szuper zene, isteni képek, imádnivaló karakterek, és mérhetetlenül gazdag nyelvi humor. Nekem nem is kell több.

 

 

Címkék: film