Hogy az ember születésétől fogva birtokában van-e egyfajta morális érzéknek, azt kétlem, de hogy az óvodás kor vége felé már lehet valami ilyesmije, abban szinte biztos vagyok. Ez persze nem rossz, segít beilleszkedni a gyermeki léleknek a társadalomba, és a homokozóban egymást dobáló kis szörnyekből az iskola példás polgárait neveli.  Vagy nem. 

Szeretem azt hinni, ez a világ a tisztességen és az igazmondáson alapul, illetve hogy esetleg ha a miénk nem is, akkor van olyan világ, amire ez igaz. Ez az én tisztesség mítoszom. Önbecsapok.

Hogy létezett-e valaha olyan emberi társadalom, amit kizárólag a tisztesség vezérelt, nem tudom, és most nem cinikus vagyok, hanem gondolkodom. Nem nagyon jut eszembe olyan példa, amelyben valamilyen mértékben ne kapott volna szerepet a megtévesztés.

Nézem Pamela Meyer előadását a TED-en, és nem túl kellemes, amit mond. Szerettem volna hinni, hogy a világ annál jobb, igazabb, mint amit mutat. Én erre a tisztességmítoszra éhezem, és szomorúan veszem tudomásul, hogy hát igen, engem itt, ezen a pontos lehet majd becsapni. Mert Henry Oberlandernek igaza van: 'Mindenki hajlandó adni valamit cserébe azért, amire éhezik.' Ő már csak tudta. 

Persze Oberlander gondolatából valóban következik az, amit Meyer mond, mégpedig az,  hogy ha nem akarjuk, hogy becsapjanak minket, tisztában kell lennünk a vágyainkkal. Mert bizony a hazugság együttműködésen alapszik, és mindig van a becsapott fél részéről egyfajta beleegyezés. Ezt tényleg nem jó hallani, mert én például jobban szeretném az ilyesmiben vétlen áldozatként látni magam. (Egy pszichológus azért most tudna örülni ennek a mondatnak.)

Milyen az igazsághoz való viszonyunk?? Meyer szerint ambivalens. Elhangzik egy ilyen kifejezés: 'Post truth society' Az igazságon túli társadalom. Azt hiszem, ez rémületes. Vagy talán mégsem. Mindenki hazudik, mondja korunk tragikus hőse, az őszinte, a megmondóember, a társadalom peremén evickélő, drogfüggő orvosdoktor, és ezzel valahogy ma mindenki szívesen ért egyet.  

Meyernek van egy érdekes gondolata. Azt mondja, ma keveset vagyunk sötétben, túlzottan meg vagyunk világítva. Átvitt és konkrét értelemben is. Egyrészt mutogatjuk magunkat a közösségi oldalakon, blogokban, a twitteren, ami, mint persze tudjuk MÁSOKRÓL, kedvez az igazság, a lényeg elfedésének. Másrészt konkrétan is keveset vagyunk sötétben, pedig kellő számú sötétben eltöltött óra elengedhetetlen bizonyos hormonok termeléséhez.  A szerotonint boldogsághormonnak becézik. Akkor a melotonin az igazsághormon? 

Ez tényleg az igazságon túli társadalom? Furcsa. Mert miközben valóban gyakran esünk abba a hibába, hogy hagyjuk magunkat becsapni, valahol a lelkünk mélyén mindig pontosan tudjuk, mikor hazudnak nekünk. Nem olyan nagy dolog, az ösztön talán az egyetlen dolog, ami nem csal meg.

Ebből a kényelmetlen helyzetből pedig mi más kiút marad a ma emberének, mint isteníteni a kor tragikus hősét, a tisztességes embert, aki mellé ez az eszét és morális érzékét veszített kor még a lúzer jelzőt is odabiggyeszti. Vagy reménykedni, hogy a tisztesség nem mítosz, hogy mégis az ember jelleme a fontos, és végül majd győzedelmeskedik a jó a rossz fölött. Na most ki kit csap be? 

 

7 komment

Címkék: ted