Túl vagyunk az első tanítási héten, és mit ne mondjak, belefáradtam, csak azt nem tudom pontosan, tulajdonképpen mibe is, mert órát azt nemigen tartottam. A heti 21 órámból hatot sikerült beosztaniuk az ideiglenes órarendbe, úgyhogy olyan százalékos hiányokat produkáltam már első héten, hogy ember legyek a talpamon, ha ezt júniusig sikerül majd kiegyengetnem 90%-ra, Nem tudom, mi ennek az oka, amikor van kollégám, aki már most 200%-on áll. Vicces.

Az órarend amúgy nehezen készül, ezt megértem, de azt gondolná az ember, a nyelvi sávokat pont nem egy nagy bonyolultság berakni. Ebből is látszik, az emberi gondolkodás milyen sokféle. Érdekes módon nekem a végleges órarendbe is csak egyetlen órát raktak hétfőre, amit főnöki engedéllyel azon melegében átrakattam kedd nulladikba, Így hétfőn csak az értekezletre kell bemennem fél kettőre. Még ilyet! Szabadnapot a részfoglalkozású tanárokon kívül életében nem sikerült senkinek intéznie magának, még annak se nagyon, aki pölö doktorit ír. Ez hihetetlenül optimális lenne, mert volna egy napom, amikor fordíthatnám Oscart. Hmm... De egyelőre nem hiszek a szerencsémben. Ahogy a dolgok állnak, inkább csak arra tudok gondolni, hogy elszúrtak valamit. 

A borzalmas tréning után tényleg nincsenek illúzióim, ez egy nehéz év lesz. Október elején már mehetek is egy másik továbbképzésre megint, és ami extra bosszantó az egészben, még véletlenül sem Budapestre, hogy találkozhassak a barátaimmal, hanem Szekszárdra. Fuck.

A heti agybajt színesítette még, hogy sikerült meleg, barátságos otthont nyújtanom valami killer baktériumnak, úgyhogy csütörtökön elzarándokoltam az új háziorvosomhoz, aki a büdös francban rendel, egy messzi kis faluban. Most hiányzik igazán Allah kicsi fiának gondoskodása. Mindegy, azért antibiotikumot írt, szedem is, de mintha már nem is hólyaggyulladásom lenne, hanem valami vesemedence-gyulladásom. Yeah! Tegnap este legszebb vesegörcseim előjátékát idézte a fájdalom. Hát, előjátékból én másfélét kedvelek, ez a szégyenteljes igazság, mit lehet tenni. 

Kár, hogy ilyen rövidke lesz a hétvége, mert a hét eleje máris zavaros és tevékeny. Hétfőn Borcsi szülői értekezletével, kedden meg a mi iskolánk diákjaiéval. Kérdés, oda mennem kell-e, tekintettel arra, hogy nem vagyok osztályfőnök. Á, biztos kell, valakinek el kell magyarázni az új szülőknek, hogy működik a nyelvoktatás minálunk. Hogy hogy nem működik, azt majd a fogadóórán novemberben.

Azon gondolkodtam a héten, hogyan lehetne ennek a Khan gyereknek a kiváló ötletét hasznosítani az iskolánkban, de ahhoz le kellene fordítani, és feliratozni a videókat, arra meg nekem nincs időm sajnos. Meg ugye az angolszász matekjelölések se ugyanolyanok, mint amiket mi használunk. 

Ami azért nagyon jó hír, bár nem munka, hogy Esztike holnap éjfélkor érkezik Londonból. Hurrá! Már nagyon hiányzik. Tegnap este videotelefonoztunk a Facebookon (azt se tudtam, lehet ott ilyet, pedig sokkal jobb, mint a Skype), és végre láttam az új kis barátját. Hűha, fekete, mint az étcsokoládé. Hát ez van. Felnőtt nő. Nem tudom, ez is olyan egészségügyi huppantás kategória-e, mint volt a kigyúrt tűzoltó, majd kiderül. 

Na jó, az olvasás sem munka, sebaj.  Nádas után egy recenziós példányt olvasok Erin Morgensteintől. Nem nagyon tetszik, egyelőre együgyűnek találom a sztorit, és a halálba idegesít, hogy a fordító jelen időbe fordította a történetet. Angol nyelven tényleg elfogadott a jelen idejű történetmesélés, de magyarul nagyon furcsa. Vagy csak engem hagyott már el a nyelvérzékem? A borítás, meg az egész csomagolás egyébként szuper. Nem tudom. A molyon áradoznak róla a fiatal olvasónők. Az is lehet, hogy simán megöregedtem. Nehéz lesz írni róla valamit, ami mégiscsak korrekt, ha nem tudok Nádastól elszakadni. 

Az még újdonság, hogy úgy fest, csinálok a Gittegyletnek egy riportot egy horvát íróval. Még sosem készítettem riportot. Nem tudom, tudok-e. A könyv, aminek a promóciójára Magyarországra jön a szerző, érdekesnek tűnik. Inkább azt kellene olvasni most. 

Más nincs. Ma megpróbálkozunk a pihenéssel, már amennyi jut. Pedig ki kellene menni a Zsolnay negyedbe, elvégre fesztivál van. tavasz óta tervezem, hogy csinálok egy fotósorozatot valamelyik reggel. Szánalmasan nem tudom beosztani az időmet.

A lejátszón mától a Blur 13 című albuma hallgatható. Hirtelen beleszerettem ebbe a lemezbe, úgyhogy önzés van, kérem, ha már le van tiltva a Youtube a suliban, legalább tudjam őket hallgatni. Stacey Kent meg úgyis ott van a kocsimban.