7634006320_829d3234f7.jpg

A karácsony a tökéletességre törekvés és az ebbe való szükségszerű belebukás ideje. Vagy csak az én karmám ez a mindent időre tökéletesen elkészíteni nyomasztó feladata? Hát nem tudom, de hogy állandóan ismétlem önmagam, az egészen biztos. Persze minden évben egy kicsit másképp.

Idén a karmám megtestesítője a kacsa volt. A kacsa, ami szimpatikusan nagy testű és békés állat benyomását keltette, és, stílszerűen, kedves karácsonyi ajándékként érkezett, de végül egy egész napot betöltő, orbitális, süss meg, ha tudsz, ostoba nő programmá nőtte ki magát.

Pedig utánanéztem a neten mindennek, meghallgattam a barátok és barátnők tanácsát, majd tegnap reggel kilenckor elégedetten dugtam az almával töltött állatot a sütőbe. Hátradőltem, és megállapítottam, hogy igen bizony barátai, a kacsa minden kétséget kizáróan az én műfajom. Háziasszonybarát. Olvasásbarát. Misebarát. Családbarát. Stresszmentes. 

Amikor délben hazaértem a miséről, akkor valahogyan feltűnt, hogy gyanúsan kacsaillatmentes a lakás. Nem tudom, én voltam -e a hülye, és nem állítottam be a sütőt rendesen, vagy valamelyik szakértő családtagom igazított egyet a hőfokszabályzón, de a kacsa délben, három óra sütés után gyakorlatilag nyers volt.

Karácsonyi mise után az ember nem aztakibaszottkurvaéletezik, ha már azt hallotta a templomban, hogy Jézus miértünk, akkor  nem akad fenn egy kacsán. Dehogy. Sóhajt. Magában káromkodik.

Jó, nem dől össze a világ, minálunk biztos nem, mindig annyi maradék van szentestéről, hogy egy ukrán lovasezred se veszne éhen, szóval kacsasütés második etap, emeljük a tétet, atomot a bestiának. Sütő beállít, kacsa meg kegyesen süldögélni kezd. És megebédelünk, és a kacsa sül. És kávézunk, és a kacsa sül. És a gyerekek beteszik a Gyűrűk ura szpesöledisön négy órás változatát, és a kacsa sül. Én hol az orkok támadásánál, hol valami csatajelenetnél meglocsolom, és a kacsa sül. Gandalfot a mélybe rántja a Balrog, de a kacsát ez nem izgatja, sül.

Végül délután ötkor, és nem, most azért se nem számolom ki, hány óra sütés után, majd kiszámolja nekem az E-on, ó boldog karácsonyt nekik is, biztos a kacsakartellel vannak összecimborálva, szóval valami hihetetlenül sok óra után kiveszem a sütőből az állatot. Szép egyébként, azt meg kell hagyni, piros, gusztusosan áramvonalas, kár, hogy az egész lakásban felülíródik a finom fenyőillat, és derékig kacsazsírban úszunk. Mindegy ez is, jó kis vacsora lesz ebből. Kicsit sajnálom, hogy nem kívánom meg a húst, de természetesen, derék házirabszolgaként, szépen felszeletelem a kacsamellet, leszedem a combokat, és ... és keresem a húst még. Misönimpássziböl. Lehet, hogy egy transzvesztita kacsát kaptam ajándékba? Se tisztességes melle, se normális combja. 

Nem húzom hosszan a történetet, arra jutottam, az egyetlen ok, amiért a kacsát ilyen kibaszott sokáig kellett sütni, az, hogy jól átsüljenek a csontjai. Amikor lebontottam a kevéske húst, ott volt a csontváz: a bámulatosan áramvonalas tengeralattjáró forma, az evolúció öröme, az én bánatom. És akkor, csak akkor, végre eszembe jutott, hogy egyszer, nagyon régen, már sütöttem kacsát. Iszonyatosan sokáig tartott, és alig volt rajta hús. De a lebontott állat csontváza felett akkor, sok évvel ezelőtt, megfogadtam,  soha többé nem sütök kacsát. - Lám, az ember nem tanul a hibáiból. Vagy ha tanul is, hamar elfelejti, mit tanult.

Mindegy, túléltem. A misén azt mondta a pap, Isten az ember emberségét is magára vette, amikor eljött a földre. Ezek szerint Jézus hóna alatt volt egy kacsa is. Az én kacsám. Csak véletlenül lehagyták a festményekről.

3 komment

Címkék: ego