Félúton Tournier könyvében egyszer csak elszorult a szívem, úgy megsajnáltam. Szegény, elveszett gyerek, ez jutott eszembe. Azt hiszem, eddig csak a felszínre figyeltem, a történet zavaros felszínére, de rosszul tettem. Nagyobb türelem kell.

(Az élethez is nagyobb türelem kell, ezt is gondolom. Gondol erre egy gyerek például? A türelemre? Nem hiszem.)

Kultúrtörténetileg is - mióta megy a rettegés? A Biblia óta biztos, de arra gondolok, korábbról való. Talán az agytörzsben lakik.

Én gyerekként rettegtem, hogy elveszem. Álmodtam is gyakran, hogy ismeretlen emberek között bolyongok, hogy nem találom az utat, hogy elragad valaki, és magával hurcol, hogy kényszerít a sötétbe. A gyerek ettől retteg, a felnőtt maga lép a sötétségbe, és rettegés helyett izgatott. Hozzá edzette már a szívét a Gonoszhoz. Járt már ott.

Biztosan minden nép számára létezik a zsákos ember, a bákász, a mumus, a mókár, vagy az a  ki tudja még micsoda néven nem nevezett alak, aki az engedetlen gyereket, a túl kíváncsi gyereket magával viszi, és sosem hozza vissza. Népi ijedelmek. 

Rettenetesen sok elveszett gyerek él ma, és mind felnőttnek látszanak.Az elveszett gyerek mindig felnőttnek látszik.

Címkék: hordalék