"Kanyarodik velem a valóság." Ezt olvastam egy ajándékba kapott Grecso szövegben, és ez most tényleg nagyon rám talált, ez a néhány szó, mert éppen tegnap gondoltam valami hasonlót a világgal kapcsolatban. Igaz, én itt most nem holmi elbeszélői füllentésre gondolok, mint ez a szimpatikus fiatalember, inkább a tér, az idő és az események egyfajta egy irányba mutatására, egy, a valóság szövetéből hirtelen kiváló privát féregjáratra.

Bár maga a jelenség nem ritka, ezeket a kis féregjáratokat mégis viszonylag nehéz felismerni. Rövid életűek, és inkább a gondolatokat, semmint a testet viszik egy dimenzióval odébb. 

Tegnap kanyarodott velem egy kicsit a valóság. Véletlenül a kezembe került egy szóróanyag egy könyvbemutatóról, illetve beszélgetésről, és mivel két számomra kedves ember neve is ott szerepelt a beszélgetőpartnerek között, majdnem kísértésbe estem, hogy beüljek erre az egyébként nem túl érdekfeszítő programra. Aztán győzött a józanság, úgyhogy nem mentem.

Ennek ellenére, míg Borit vártam a tér sarkán gitáróra után, mégis összetalálkoztam egyikükkel, azzal a fiúval vagyis dehogyis már barátommal, akit bár évek óta nem láttam, akire nem gondoltam évek óta, de aki mégis fontos tudott maradni valahogyan.  Elém toppant, mosolygósan, ahogy szokott, és a futó hogyvatok-jólvagyunk-gyerekek-persze körök helyett most hirtelen mindkettőnknek volt tíz perce túllépni ezeken a sietős paneleken. 

Még mindig jó vele beszélgetni... A nagy lelki közelségnek annak idején (már húsz éve, ki hinné,) hirtelen szakadt vége. Nekem nem volt jogom reklamálni, nem is lett volna semmi értelme, beletörődtünk, hogy így alakult az életünk. de ahogy Magris mondta az Esterházyval való beszélgetés során: Minden ember, akit valaha szerettünk, jelen van.

Alkalom adódott tegnap megélni ezt a jelenvalóságot, az emberi szeretetnek ezt az időtlenségét. Mert nem szerelem, mondom gyorsan, annál több (és kevesebb), ami minket összekötött akkoriban, és aminek a szálai, ezek szerint, húsz év után sem tudtak elszakadni. 

Pedig nem beszélgettünk semmi különösről, sem Isten nem került szóba, se az élet nagy kérdései. Csak a kinek milyen volt Amerika, meg a gyerekek mikor is érettségiznek, és hogy Bori milyen gitáron is játszik és mit. 

De tegnap lett valami a tér sarkán az idővel, lett ott egy kanyar a minket egymáshoz fűző szeretet nem múló idejéből kiragadva. És hogy ez a realitásból, az idő linearitásából kiszakított pillanat volt, onnan is lehetett tudni, hogy ekkor mint valami szürreális festményen, a háttérben elsuhant egy régi szerelmem, a bicikli csomagtartóján a kisfiával és vidáman integetett nekünk.

Érdekes visszatalálni valami régihez az időben; mint egy patakmederben hirtelen megtalált gyerekkori kedvenc kő, olyan... 

Mivel most nagyon közel lakunk egymáshoz, megbeszéltük, hogy nyáron, amikor végre lesz időnk, kiülünk a teraszukra egy üveg borral, és beszélgetünk. Mert nekünk, amíg élünk, mindig lesz miről beszélni és lesz miről hallgatni is.