Úgy jöttem meg, mintha el sem mentem volna. Mármint olyan gyorsan eltűnt ez a nem is egészen egy hét. Az idő természete már csak ilyen. Szomorú. 

(Sokkot kaptam ma reggel, amikor rájöttem, a szabadságom fele már el is telt... De ez most hagyjuk, másnak ennyi sincs.)

Túl sokat nem tudok (vagy nem akarok?) írni most, annál is inkább mert, ha jól emlékszem, az első két napot végigaludtam valami fáradt eszméletlenségben. Amikor az ember nagyon hosszú gyaloglás után biztonságos helyre ér, a szemét is alig tudja nyitva tartani. Mint anyám méhe, olyan az a terasz.

A hét elejéből alig emlékszem valamire. Lénárd Római konyhájából a nagy omentumra persze, meg hogy az a cseplesz. Arra is, hogy megutáltam a híreket is, meg a facebook gyalázkodását is, és hogy nem hiányzott az internet nagyon, mert lehetett nézni helyette délután azt, hogy játszik fénypókert a teraszon a nap. All in volt. Bedobtunk mindent, most nem kellett nyerni.

Vendéges volt a hét. Alig voltunk magunk, ami nem volt nagy baj, de azért egy kicsit baj volt. Nem a vendégek, hanem a másra koncentrálás ideje miatt. Ahogy öregszem, egyre önzőbb vagyok, kell nekem az idő, amit csak hármasban töltünk. Nem biztos, hogy ezt el tudom magyarázni... Nem zavar más, sőt minden vendégnek szívből örülünk, tényleg, csak a vendégség ezen az időn felül kellene legyen. 

De nem panaszkodom, az idő mégis csak tágul, most visszanézve nagy zsák lett belőle, amiből hónapokon keresztül lesz előszedhető pillanat. Be kell osztani őket.

Kettőt is kirándultunk, majd az interaktív József Attiláról egyszer külön megemlékezem valahol, kép viszont alig lett most használható, már ami ide tehető, mert a barátokról azért lett. De így van ez, fotózni sem lehet mindig, húzza az ember kezét a fáradtság, szemét meg az magának akarás. Van, hogy az ember nem akar fényképezni, csak élni. Tényleg van. 

Ettünk, ittunk, pihentünk, élveztük, hogy nyár van. Gyönyörű nyár. Más nem volt. Legfeljebb, hogy találtunk egy multifunkciós kertészt.