Nincs kedvem hosszasan sorolni, mennyi hülyeség vesz körül. Az ember ebbe is belefárad, ebbe a sorolásba. Kedden elég jó szülőként elzarándokoltam a két idősebb gyermek iskolájába, hogy a Szülői Munkaközösségi megbeszélés - Szülői értekezlet - Fogadóóra szentháromságának mutassak be áldozatot: életem három óráját.

Én tényleg mindent megértek egyébként, hogy fáradtak a tisztelt kollégák és kolleginák, meg hogy nagy teher nyomja az iskolavezetők vállát, de azért az dühít, ha kajak hülyének néznek. Nem kéne már eljátszani, ráadásul szarul, a hattyú halálát, én is a közoktatásba döglök bele minden nap, pontosan tudom, hogy hol hiányzik a rendszer kereke. Minek hadoválnak össze-vissza. Legalább nekem ne. 

Persze a munkanapjaim pazar mutatókkal büszkélkedhetnek. Biztosan unatkoznék, ha nem tanár lennék, erre gondoltam tegnap a folyosón, de ebbe a felszabdalt életbe meg másképp hal bele az ember. Semmi se jó senkinek. Tényleg kellene egy pihenőév feltöltődni, tanulni a tanároknak mondjuk tíz évenként.

Tegnap szerda volt, együtt ebédeltünk mi hárman nők, hiába na, Isten jó fej, hogy gondoskodik rólunk. Legalább így, a szerdai boldogsággal. Jó volt, vidám történeteket meséltünk egymásnak a gőzölgő leves felett, meglepő módon most főleg én, és nevettünk felszabadultan. Kell, hogy legyen, akivel az ember együtt tud örülni. Édes Istenem, két hét múlva elutazunk erről a borzalmas bolygóról a teraszra. Addig ki kell bírni.

Böjt van. Keveset eszem, de többet dohányzom. Mitől tartóztassam meg magam? Elég-e ha csak az őrülettől? 

Mi vida