Nem merem megnézni, mikor volt Gyémánt utoljára. Persze találkozom Emmával most már, idén már nagyon is rendszeresen: kéthetente a kvízen, havonta egyszer meg a vacsorán, de az nem ugyanaz. A Gyémánt az más. És nem azért, mert csak ketten vagyunk, hanem mert a Gyémánt az mindig olyan nyugalmas-rugalmas idő, amikor valahogy jobban ráérünk egymásra figyelni. Jól egymásra figyelni.

Most, hogy mi is a belvárosban lakunk, egyszerűen besétálok, tegnap is így volt, langyos eső esett, tavaszias, még az egész napos novemberi felhők ellenére is olyan megbocsátó, ütemesen bádogon doboló eső, hogy arra gondoltam, mindjárt itt a szél is, a nyugati, és akkor itt a tavasz is, és akkor jó, akkor megkönnyebbülök, ezt is túléltük valahogy megint, ezt a nehéz, szomorú telet.

Emma mindig szép és mindig okos. (Ezért majd most haragszik, ha olvassa.) És mindig gondolkodik. Ebben hasonlítunk mi egymásra igazán, azt hiszem, hogy még ha kicsit/nagyon be is rúgunk vagy fáradtak/boldogok/szomorúak vagyunk, nem nagyon van, hogy odabent a fogaskerekek ne pörögnének. Talán erre is találtuk ki pár éve a Gyémánt Kört, hogy együtt gondolkodjunk arról, ami éppen ott és akkor, azon az estén felmerül, és bár terveztük, hogy hívunk még embereket, aztán sose hívtunk, ketten maradtunk az éjszakában a gondolatainkkal.

Tegnap a függőségekről beszélgettünk, meg a szenvedélyről, hogy hogyan ér össze a kettő, hogy lehet-e igazából függés nélkül élni, az embernek magában, vagy keres az ember olyan függést, ha ügyes, amit a társadalom még be tud illeszteni a szenvedély és az odaadás kategóriájába. Azt hiszem, arra jutottunk, hogy mindenki függ, csak kérdés hogyan és mitől. Meg hogy éppen hol járunk. Akár földrajzilag, akár időben. Aztán szóba került A szürke ötven árnyalata, hogy milyen érdekes jelenség (mondjuk én nem olvastam), és lett is közös elméletünk erről, csak pontosan nem emlékszem mi, majd megkérdezem Emmától, mert addigra már összefolyt a gondolkodásunk, és elkeveredett egymással, mint az ajtó előtt elszívott cigaretta füstje, és ilyenkor már nem emlékszem pontosan, mi az, amit én gondolok és mi az, amit ő. 

Hirtelen késő lett, de amikor elbúcsúztunk, arra gondoltam, milyen egyszerűek az estéim Emmával.

Ja igen, a Gitten Angol-Na! Oscart érő mondatokkal. Katt IDE, ha olvasnád. 

Jól vagyunk tulajdonképpen.