Nem vagyok nagy rajongója a börleszk műfajnak, minden elismerés mellett valahogy leginkább a kisember iránti sajnálat marad meg a végén bennem, meg Oliver és Hardy kényszeredett poénjai, úgyhogy nem voltam feldobva, amikor kiderült a filmklubban börleszket nézünk. Igaz, amikor a bevezetőben kiderült, az Amerikai Filmakadémia minden idők legjobb 100 vígjátéka közé választotta az esti filmet, sőt nem hogy a legjobb százban, de a legjobb tizenkettőben is benne van a Marx testvérek Botrány az operában című opusza. 

A Marx testvérek öten voltak, varietéztek, énekeltek, zenéltek, aztán mire beköszöntött a némafilm kora, egyikük kiszállt, utálta az egészet. Mire a hangosfilm is megérkezett, már csak hárman maradtak a bizniszben, Groucho, Harpo és Chico. Három bődületesen tehetséges színész, nagy szakmai hozzáértéssel. Mondom ezt úgy, hogy tényleg nem szeretem a börleszket.

Nem tudom, miféle este volt tegnap, de engem elvarázsolt a Marx testvérek filmje. Biztosan a hetek óta szűnni nem akaró fényhiány, a földig lógó szürkeség, meg a mindenféle kedvetlenség miatt volt, de ennél jobb filmet keresve sem találhattam volna arra, hogy minden rosszat kiűzzön a fejemből, és hogy őszintén és felhőtlenül nevessek. Persze erre volt ez kitalálva eredetileg is, a borzalmas amerikai recesszió éveiben futott föl a vígjáték, a börleszk, a nevetést a nevetésért kultiváló film. Ne fájjon már az élet annyira, ha nem muszáj. 

Gondolkodni nem kell a filmen, az biztos, de aki megnézi, az megtapasztalhatja, milyen kilencven perc színtiszta, önfeledt  szórakozás. A Botrány az operában mestermunka. Ha el tudjuk viselni ennek a nyolcvan éves műfajnak a kötelező kelékeit; az itt-ott erőltetett vagy lapos poénokat, a szerelmespárt, az indokolhatatlan dalra fakadásokat, akkor borzalmasan jól fogunk szórakozni. 

Laci azt mondta, ő évente legalább egyszer megnézi, hogy el tudja viselni az életet. Azt hiszem, ezt a módszert átveszem tőle, de csak és kizárólag a Marx testvéreket vagyok hajlandó nézni ebben a műfajban.