Van néha olyasmi, amin nem lehet változtatni, mert sem  a kiváltó okra, sem a következményre nincs befolyásunk. Még akkor sem, ha a dolog minket érint. Van erre valami kibaszott bölcs mondás, ami giccses képekkel körítve kering a neten. A fenébe is, ha van valami, amit a giccses képekkel körített hülye bölcsességeknél is jobban utálok, az a tehetetlenség.

Chen polcára gondolok. Volt ott az a kínai bölcsességek minden napra-szerű könyv. Hogy azt ide kellene nekem teletranszportálni a vak tetoválómesterrel együtt. És akkor most a vak tetoválómesternek feldugni a seggébe azt a kis könyvet. És megmondani neki, hogy köszi, de üljön otthon a hülye kertjében, és kezébe ne merje venni a tetoválótűt még egyszer ebben a büdös életben. 

Sors. Most, gondolom, erről kellene nekem elmélkedni. Vagy Isten útjairól. Isten útjairól, amit egy vak tetoválómesterrel tetováltatok a hátamra éppen, hát tessék, kövesd, parancsolj, csak ügyesen, aztán el ne tévedj, szentem. És még csak nem is olcsó. Mennyire, hogy nem. A bőrömmel fizetek érte.

Nem a bosszankodás, nem is a sértettség, hanem a gondolat. Egy gondolat bánt engemet. És még csak nem is az enyém... még csak nem is az enyém.

Arra gondolok, vannak olyan napok, amikor nem is a saját életemet élem, csak valami olcsó utánzatot. Plasztikbőr. Made in Hell. 

Túlteszem magam. Persze.