Izgalmas volna útikönyvet írni a határokról. Arról,ahogyan az ember eljut oda: arról, hogyan lehet a tudatot kiszakítani a határaiból, hogyan lehet megvalósítani a korlátlan, a kozmoszban feloldódó ént, ahol végeredményben annak, hogy Én vagy Te már nincs értelme.

A szenvedély az olyan, hogy amint felhagy az ember az egyikkel, azonnal választ helyette egy másikat. Legalábbis ezt mesélték nekem tegnap este, persze tudom én is, csak alakult egy ilyen kis Feldmár Rajongói Klub a körfolyosón az éjszakában, a szomszédok nagy örömére, gondolom. Egyébként is korlátlan szórakozást bírunk mi nyújtani így a filmklubok meg baráti vacsorák alkalmával, amikor kiállunk cigizni és vitatkozni. Most például kiváló érzékkel a kokain teljesítménynövelő hatása volt a téma rengeteg pezsgőn alapozva. Na, történjen az ő kis életükben is valami, rajtunk nem múlik.

Visszatérve a határvidékre, állítólag Feldmár is arra jut - majd egyszer isten bizony megnézem magamnak ezt a pasit -, hogy a feloldódás határvidékét sokféleképpen meg lehet közelíteni. Persze szenvedéllyel, szerekkel, de, és itt kezdett érdekelni a fickó igazán, az ember meditáció útján is elérhet ebbe az állapotba. Ez azért is érdekel engem, mert soha életemben nem mertem a szokványosan unalmas alkoholon kívül szeri tudatmódosítással élni. Nem, nem gondolom, hogy belehalnék, és tudom, hogy nem feltétlenül lehet rászokni ezekre a szerekre, nem is arra szoknék rá, hanem addiktív személyiségként azt hiszem az Én feloldódására szoknék rá. És onnan aztán hova lehetne tovább? Ki akarna onnan visszatérni? Vége volna az én világomnak.

Ha Feldmár tényleg azt mondja, amit a lányok állítanak, akkor tud valami fontosat. Én életemben először huszonegynehány éve kirándultam alkohol és szenvedély nélkül a tudat határán túlra. Akkoriban itt járt egy magyar származású, amerikai antropológus, aki az indiánok transzállapotát vizsgálta, és kiscsoportos foglalkozást tartott, ahova én, meg ne kérdezze senki, miért, jelentkeztem. A tudaton túlra egy monoton dobszó segítségével lehetett eljutni azoknak, akik szívesen részt vettek ebben a kísérletben vagy miben. Nyilván az ottról itt írni nagyon nehéz, és nem is akarom hosszasan ragozni a dolgot. Legyen elég annyi, hogy akkor megtapasztaltam, milyen az, amikor a tudat kilép a testből, és a testtől való függetlenségét, önállóságát éli meg, amikor a mindenségben való határok nélküli feloldódást éli meg. Akkor, életemben először,  megtapasztaltam, hogy ehhez nem kell tudatmódosító szer sem. Fontos tapasztalat volt ez, talán ezért nem vagyok most drogos.

Az ott élménye az egyetlen, amire itt igazából vágyni lehet, de nehezen tudnám megfogalmazni, miért. Főleg azt nem tudom, az ember miért van még mindig itt, ha ott is lehetne. Miért érdekes ez az élet, ez a szülőcsatornába szorult állapot, ahol az ember csak falakba tud ütközni, amikor lehetne máshol is. Amikor lehetne szabad is.