Halálnap van. Meghalnak az emberek. Most azon gondolkodom, ezen miért érdemes szörnyülködni. Hogy ilyen fiatalon, meg ilyen hirtelen. Ha meg öregen és hosszú szenvedés után, akkor meg az a baj. 

Igazat kell adjak a barátnőmnek (vagy Feldmárnak???); tökéletesen mindegy, az ember mikor hal meg. Ha harminc évesen, akkor harminc évesen. Az élet a nem mindegy, de a nagy halálvárásban, haláltól való rettegésben ez elsikkadni látszik. 

Nem azt kellene kérdezni, miért halt meg, mert annak van oka mindig: szepszis, régi betegség, baleset, szeretetlenség vagy szeretés. Azt kellene kérdezni, hogy miért élt. Ezt nem moralizálva mondom, hanem praktikusan.

A születés és a halál között kimért időnek nincsen értelme objektivitást kölcsönözni. A mit élt meg, mit élt át, miért élt, kinek, mit adott az életéből, az csak valami szubjektív lehet. 

A halál mindig a közelben ólálkodik, nézelődik, keresgél. Viszi, akinek elég volt az élete. Azt gondolom, bár a logikája nem az én logikám, nem az én döntésem, hogy aki meghal, annak annyi időre volt szükség az életből. Annyi volt az elég. Annyi kellett a világmindenség egyensúlyához.

Tegnap meghalt egy nő, ma meghalt egy férfi, tán egy gyerek is meghal mindjárt. Hallgatom a szörnyülködést, és elhallgatom a közönyöm, elhallgattatok magamban mindent.   

Halálodat hirdetjük, Urunk, a magunkét is, és hittel valljuk a feltámadást, a Tiédet kétkedés nélkül, a miénket csak addig, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. 

Mégis, arra gondolok, nekem legyen majd inkább a halál. Attól félek, ha feltámadnék, örökre nevetségessé válna az egész életem.