Mindjárt péntek után lett szombat. A kettő között pezsgő volt, jó, egészségügyi (=anitvirális) okokból pálinka is, persze baromság, nem lehet azt megölni, ami nem él, tehát nem a vírusok ellen kell az, hanem az életért, pálinka az életért, na, arkai, de a pezsgő volt a lényeg. Amúgy sosem iszom pezsgőt, mert nem szeretem, de velük meg, a vacsoracsatás nőkkel mégis szeretem. Nagyon szeretem. Velük olyan pezsgőt inni, mintha még kislány lennék és felemelne a parkban a héliummal töltött lufi. Ettől akkor, gyerekként igazából féltem, de közben meg volt bennem valami jóleső izgalom is, bizsergés, szerettem volna elrepülni, kirepülni a világból - ártatlan gyerekorgazmus. 

Nagyon jó volt a vacsora. Békebeli, mint minden abban a lakásban. Vadas knédlivel, meg desszert, és mind tejmentes direkte miattam. Mivel fogom én jövő hónapban elkápráztatni őket, azt nem tudom. Pedig nem is igazi csata ám, csak egy jó beszélgetős este. Majd felkészülök. 

Vitatkoztunk is kicsit, szoktunk, könyvekről, életről, mit kellene tanítani, ilyenek. És szívtuk a cigit a konyhában, TSB persze nem, sose volt orálisan fixált; ez van, T-jék konyhája az egyetlen hely már jószerével, ahol még lehet úgy cigizni, hogy olyan Megállazidősen elnéz az ember a távolba, és világmegváltó hatvanas évekbeli idealisztikus rohamokkal tarkítva fújja a füstöt. Pierre bazmeg. És mindig be is lehet szólni egymásnak, lehet megmondani a tutit, meg okoskodni, meg egy kicsit beledurvulni a másik életébe, még az is lehet, hogy erre kell a pezsgő, hogy attól a szavak egy kicsit fényesek és könnyebbek legyenek, és ne üljenek az ember mellkasára tompán. Ki tudja.

Együtt öregszünk, az jutott eszembe. Meg hogy kellett volna egy fényképet csinálni húsz évvel ezelőtt a Temesvár utcai könyvtárban, amikor ott ültünk négyesben, a három tanár és a könyvtáros. Három gyerek színes lufival a kezében, és a mosolygós, fiatal könyvtáros.