Mostanában van egy kis időproblémám. Hiánygazdálkodásra kényszerülök. Ortodox módon ugyan, a zsidókeresztény hagyományoknak megfelelően a jézusomsemmiresincsidőm márkajelzésű, európai gyártmányú  (esetleg kóser) nyálka vékony rétegben vonja be a nappalaimat. Lecsúszik a kezem a kilincsről.

Tegnap minden órámról elkéstem. De mindegyikről. A test hű szolgája a gondolatnak. Tudtuk mi ezt.

Megint havazott egy kicsit, aztán elolvadt. Gúnyt űz belőlünk a lét. Intravénás napsütés kell. Meg sok zene. Meg rá kellene gyújtani. Meg hiányzik a kert. Meg nyugtalan vagyok.

Megemelkedett a rezgésszám. Eggyel nagyobb frekvenciára állítódott a testem. Nyilván igaza van annak, aki azt gondolja, az időt a testben lévő sejtek kis időérzékelői mérik. Gyorsabb rezgés, gyorsabb idő. Sejtszintű pánik.

Elővettem Csáthot. Az ember tájékozódjon a lehetőségeiről időben. Kis terasz, fehér falak, csend. Jó, ez nem a Csáth. Akkor mit vettem elő?

Zeneterápia. Tartsunk engem észben. Tartsunk engem az eszemben.

Tényleg csütörtök van?