A művészet célja nem az, hogy az ember nyomot hagyjon a világban, ne is higgyük el az efféle meggyőző szamárságokat, hanem hogy emlékeztessen arra, amit viszonylag gyakran hajlamosak vagyunk elfelejteni, vagyis hogy az élet arra való, hogy éljük. Nem a műélvezet miatt kell múzeumba és koncertre járni, és nem a műélvezet miatt kell megnézni egy filmet vagy egy operát. A művészet élni tanít. A művész a halál ellen játszik, a játék pedig maga az élet.

Kivételesen élvezetes sakkjátszma az Életrevalók. A francia rendezőpáros olyasmit tett, amit nem lehet nem szeretni, csapatsporttá fejlesztette a sakkot. Eric Toledano és Olivier Nakache olyan élettel teli történetet vitt filmvászonra, amit kötelezővé kellene tenni ma mindenkinek Magyarországon. Mert az élet mindenkinek szívás, nem csak itt, ott is, és bár a béna a gazdag, a szegény meg legalább egészséges, hát kérem szépen, attól még nem lesz ám minden happy. Hacsak nem akarjuk.

Nem akarok sok dolgot elmesélni a filmről, inkább azt szeretném, mindenki nézze meg. Mert az ember szarul érezheti magát minden nap, felvásárolhat 365 csomag zsilettet is, hogy az év minden napján legyen mivel felvágni az ereit, meg ríhatna reggeltől estig. De ki akar ilyen életet? Én nem.

Most lehetne az, hogy azon eszem magam, miért az van az életemben, ami. De egy dolgot nem érdemes, szánni saját magunkat. Mert az élet ott kezdődik, ahol a szánalom véget ér. Az enyém is. Mert leszarom, hogy a főnököm arra kéri a munkatársunkat, munkaidő után figyelje a Facebook posztokat, meg leszarom, hogy nem ildomos megmondani a véleményem olyanok előtt, akiktől a főnök kap egy telefont tíz perc múlva. Nem érdekel, hogy ki vág át, és ki csal meg, hogy kinek a hangján hallom már a telefonban is, hogy hazudik. Ez az ő bajuk. Nem az én életem.

Én inkább ezzel a két filmbeli pasival szeretnék egy csapatban játszani. Életrevaló akarok lenni.