Én azt gondoltam, ha van vigasztaló egyszerűség az életben, az a matematika, a számok világa, a kétszer kettő négy. Aztán amilyen hülye ez a világ, lépten nyomon kiderül, hogy ez sem biztos. Vagyis, hogy egyrészt ha ez négy is, ez nem mindig jó megoldás, mert az értelmezési tartományban pillanatnyilag csak mondjuk a plusz hat szerepel elemként, esetleg egy mínusz kettő. De még olyan is van, hogy áádehogynégy, öt az, csak nem látod jól, a valóság eddig kitakarta azt az egyet ott a kanyar után. 

Számolok. Napokig csak fejben számoltam, és azt hazudtam magamnak, hogy az eredmény majd jó lesz, lesz ott a végén valami művelet, szorzás esetleg másféllel, amit most még nem tudok, de lesz. Aztán tegnap vettem egy mély levegőt, és leírtam a számokat. Számokat leírni egyébként jó, megnyugtat, rendszerbe állítja a világot általában. Csak nem most.

Óraszámokat írtam különben emberek neve mellé. Aztán az óraszámok elfogytak, de az egyenlet: Tanárember = 22 óra, csak nem akart összeállni. A főnököm által preferált optimista forgatókönyv szerint ez az egyenlet nem tartható körülbelül két és fél álláshely esetében. A pesszimista, a fenntartó által majd minden bizonnyal preferált, mert reális, verzió számait még nem volt bátorságom leírni. Nem mintha ez számítana persze, kit érdekel, hogy én erről mit gondolok...

Kevesebb gyerekhez kevesebb tanár kell. Mi ebben a logikátlan? Semmi. Nem is kellene, hogy meglepjen, nem is lep meg tulajdonképpen, de akkor is, előbb vagy utóbb a számokból emberek lesznek, a matematikából meg pszichológia, szociológia, történettudomány, pszichiátria, közgazdaságtan.

Aki emberekkel dolgozik, tudja, hogy az ember olyan, hogy hárít, hogy nem akar/tud/szeretne nehéz döntéseket meghozni, mert a konfliktusok kezelésére nehéz felkészülni. Nem lehetetlen, csak nehéz. 

Bridget nehezen dönt, akkor is leginkább a szakmai érvek figyelembe vétele nélkül, ad hoc, a legkisebb személyes konfliktus felé hajolva. Ez van, őt akartuk mint testület. Bár jogilag egyedül neki van erre felhatalmazása, nem akar személyi ügyekben döntéseket hozni; manapság ugyanis így kell hívni azt, amikor az ember kirúg valakit. Nem kárhoztatom, csak hát ezt azért lehetett tudni előre, nem kellene ennyire meglepődni, hogy az ünnepélyeken való mosolygás mellett ez is feladat. Na ez is mindegy. Ilyenkor az van, hogy megkérdezi mások véleményét, mondjuk a nyelvtanárokkal kapcsolatban az enyémet, mert nekem vannak szakmai érveim. Sajnos azonban van lelkiismeretem is. A kettő ebben a pillanatban nagyon nehezen összeegyeztethető, mert tudom, hogy ki az, aki nem dolgozik jól, de azt is tudom, akit most elbocsátanak, annak minimális esélye van, hogy ebben a városban/régióban állást találjon. Pláne nem tanári állást. 

Mi a megoldás? Ó, van erre is egy ilyen gerinctelen, szemét dolog, amit részfoglalkozásnak kell becézni. Tehát nem kirúgjuk, mert akkor az már milyen szarul fest a statisztikában, hanem adunk neki mondjuk heti 6 órát. Ez mai versenyképes tanári fizetésre lefordítva a biztos éhhalál. De nem rúgtuk ki. Világos? Szuper. Akkor persze szegény felméri a lehetőségeit, persze csak augusztus végén, mert addig tudjuk hitegetni, esetleg lesz egy nem várt hatalmas gazdasági boom, megszállnak minket az idegenek, esetleg vége lesz végre ennek a kibaszott világnak, szóval még bármi történhet, mondjuk szorzom az egész iskolát kettővel???, addig reménykedjen. Aztán ha kiderül, hogy hmmm ja mégse, bocsika, akkor persze vesz a tanár egy nagy levegőt, és felmond végkielégítés nélkül. Azért ez egy szépen ábrázolható függvény. Szigorúan monoton csökkenő. 

Azt gondoltam eddig, ismerem és szeretem a számokat. Most ismerem a számokat, de nem szeretem őket. És ez az optimista verzió. Ráadásul kellene örülnöm, hogy bár azt nem mondja, hogy jól dolgozom, azt igen, hogy magamnak osszak órát először. Hánynom kell.