Az emberi beszéd nagyon különös dolog. Az írás még különösebb. A mondatok utáni szüneteket ugyanis mindenki saját maga egészíti ki úgy, hogy az elmondottak, leírtak számára érthetővé, relevánssá legyenek. Néha a beszélő szándéka nem egyezik a befogadó értelmezésével. Ilyenkor félreértik egymást a felek.

Én mindig nagyon sajnálom, ha engem félreért valaki, és mindig nagyon gyötör is a lelkiismeret. Jó volna, ha ilyenkor az ember útmutatást kaphatna, volna figyelmeztetés időben, mit csinálsz, ez hülyeség, nincs értelme annak, amit mondasz. Ha nincs figyelmeztetés, az ember értetlenül, és végtelenül szomorúan szembesül azzal, hogy valahol, valamit nem jól, nem érthetően mondott, vagy, hiszen nem vagyunk tévedhetetlenek, valami kapitális baromságot írt le. Jó volna tudni, mit és hol.