Á, nem. Nem írok a továbbképzésről. Nem volt jó, de így a tanítás előtti utolsó reggelen jobb a lelki békesség. Tegnap volt évnyitó, de most akkor arról sem inkább. Egy tíz éves érettségi találkozóról viszont annál szívesebben. 

Lehet, hogy ezeket a találkozókat pont azért találták ki annak idején, hogy valami reményt adjanak a tanári munkának? Hogy láthassuk, a sok szenvedést, energiát, törődést nem viszi el a szél?  

Nem voltunk ugyan túl sokan, húszan sem a hamincötből (!!!! most húsz, huszonkét fősek a végzős osztályok), de mentségükre legyen mondva, sokan nem tudtak hazajönni külföldről. Ha jól számolom, nyolcan élnek-dolgoznak külföldön, főleg Angliában, de van, aki Németországban vagy Ausztriában. És persze volt, aki pici gyerek mellől nem tudott jönni. 

Ami az életpályákat illeti, azt kell mondjam, nagyon sikeresek kivétel nélkül. Igaz, nem mindenki maradt a szakmában, bár jó néhány közgazdász, könyvelő, és valamiféle gazdasági ügyekkel foglalkozó ember lett belőlük, azért lett egy orvos, lett jogász, lett szociális szférában dolgozó, de lett kamionos, lett rendőr, és lett katona is. Viszont állása mindenkinek van, ami nagyon is örvendetes. Az, hogy sokaknak külföldön, már kevésbé. (És mondanom se kell, a leglinkebb srác dolgozik az  egyik minisztériumban.) 

Hogy a boldogsámérőn ki hol áll, az már más kérdés. Míg az öt éves találkozókon még ezen a téren általában száz százalékig pozitív a mérleg, az érettség után tíz évvel már sajnos nem mindenki csupa vigyor, ha a magánélet szóba kerül. Ilyenkor már van válás, vannak megszakadt hosszú kapcsolatok, van társnélküliség, van lombikprogram, és vannak eltemetett vagy nagybeteg szülők. Ellenpontnak viszont ott a sok gyönyörű kicsi gyerek. Van, ahol négy is. 

Jó volt látni őket így együtt, és nagyon jó volt velük lenni megint, ha csak egy este idejére is. Hiányoznak, ez az igazság. Azért volt két számomra nagyon is szívfájdító pillanata az estének. Az egyik az volt, amikor az életének éppen borzalmasan kilátástalan periódusát élő, a boldogtalanságba csontsoványra fogyott kislányt  volt tanítványt búcsúzkodáskor megkérdeztem, van-e legalább barátja, barátnője, akivel megoszthatja ezeket az ő nehéz terheit, és erre azt válaszolta, nincsen őneki senkije, egyedül van a világban. Azt hiszem, ennél szomorúbbat senki sem mondott nekem már nagyon régóta. A másik az volt, amikor Kalányos Robi elmesélte, hogy mielőtt megszületett a gyereke, úgy döntöttek a testvérével (az ő felesége is gyereket várt), hogy a gyerekek érdekében nevet változtatnak. Most más a vezetéknevük. Itt élünk, ebben a közegben, ahol jobb, ha nevet változtatnak a gyerek érdekében. Ez is mellbe vágott.

Azért összességében csodaszép este volt. És most nagyon jó, hogy éppen szeptember elsején tartottuk a találkozót, mert erőt és perspektívát ad a holnap kezdődő tanévhez.

Ha most kívánnom kellene valamit öt év múlvára, azért biztos lenne mit kívánni nekik, magunknak. Van, akinek gyereket kívánnék addigra, van, akinek lehetőséget az itthoni boldogulásra is, hogy ne kelljen csak azért külföldön élnie, hogy legyen állása, vagy hogy elfogadják azt, hogy meleg. Van, akinek azt kívánnám, bárcsak ne érje hátrány a gyerekét a vezetékneve miatt, és van, akinek azt, találjon újra társra az életben. És persze egészséget is kívánnék mindannyiunknak, mert abban eddig (kopogjuk le) igen szerencsések voltak, senki életét nem keseríti betegség vagy valamikori baleset. 

Holnap van az első tanítási nap. Ma még kirúgok a szellemi hámból.