Az ember túl sokat beszél, és túl nagy jelentőséget tulajdonít a szavaknak, holott nem is feltétlenül a szó (a kimondott, a leírt) a legalkalmasabb a kommunikációra. Így mondom inkább: a szó önmagában nem alkalmas az emberi érzések teljes és félreérthetetlen kifejezésére. Lehet, hogy nincs igazam, de úgy érzem, minél több a szó, annál több a félreértés. A ma emberének fékezhetetlen verbalitása gát lett.

Nádas Péter valami olyasmit írt Az égi és a földi szerelemről  című kötetében, hogy a mágikus nyelv (amin például a szerelemről szólni lehet), a megszólalással elvész. Az író így azzal küzd, hogy egy nem létező nyelvet idézzen fel, a nyelv előtti időben kutasson, és valahogyan azt a mágiát idézze meg egy erre tulajdonképpen alkalmatlan eszközzel, melyet kifejezni vágyik.

Ezt az idézetet nem én találtam, de köszönöm szépen:

Proust Az eltűnt idők nyomában című regényében írja – Swann a zeneszalonban töpreng: "…vajon a Zene nem egyedülálló példája-e annak, milyen lehetett volna – az emberi nyelv megalkotása, a szavak kialakulása, a gondolat analízise nélkül – a lelkek érintkezése. A zene olyan, mint valami folytatás nélkül maradt lehetőség; az emberiség más utakra lépett, a beszélt és az írott nyelv útjára."

Visszavágyik az ember, inkább önkéntelenül, semmint tudatosan, erre a szavak nélküli, félreértésektől mentes útra. Gyermekkora néma, süteményillatú perceire, azokra a percekre, ahol a szónak nem volt szerepe semmi. Ebbéli vágyakozásában pedig zenét hallgat, múzeumok termeiben időzik, és szerelmes lesz, mert se a zenét, se a képzőművészetet, se a szerelmet félreérteni nem lehet. Igaz, csak addig, amíg az ember meg tudja állni, hogy beszéljen és írjon róla.