Rémálmaim vannak. Álmomban visszamegyek a régi lakásba, és észreveszem, hogy ott felejtettem pár dolgot, Egy kést, egy virágot, A függönyt nem jól varrták fel, az egyik hosszabb, mint a másik, és furdal a lelkiismeret is valamiért, de nem emlékszem pontosan, miért. Lehet, hogy a látomások jobbak voltak.  

Egy kicsit elegem van az iskolákból A miénkből is, de még inkább a gyerekeim iskoláiból. Az egyikben akkora a kupleráj, hogy azt csodálom, egyáltalán áll még az épület, a másikban ... ott meg elveszik a gyerek kedvét még az élettől is, nem hogy a tudás megszerzésének örömétől. Mindezt a szeretet zászlaja alatt. 

Tudom, elfogult szülő vagyok, minden szülő az persze, különben már rég agyonütötte volna kamasz gyermekeit, de lehet ezt jobban is csinálni, és még csak nagy erőfeszítést sem kell tenni. Miért van az, hogy én tisztességgel és lehetőség szerint a maximális jószándékkal végzem a munkám, más meg magasról tesz minden szabályra és törvényre? Élen az igazgatóval természetesen. Komolyan gondolkodom rajta, hogy Danit utolsó két évre átiratom egy másik gimibe, a nyelvi tagozatnak idén már semmi értelmét nem látom. Igaz, az én kollégáim se mind normálisak, máshol miért is volna jobb.

Nehezen bírom a bezártságot ezekben a szürke napokban. Napfény kellene, Ehelyett, a békés, magányos hétfő délelőttöm helyett, egész napos értekezleten esz majd a fene. Nem örülök, pedig mostanában már megbocsátóan is tudok mosolyogni Bridget furcsaságain. Múlt héten például egész héten a havat várta, és pénteken alig esett 2-3 centi, azonnal rövidített órákat rendelt el. Lehet hogy bepasizott, és ágyban akarta tölteni a napot? Még a végén megirigylem. 

Picasso életéről olvasok, és nagyon jól szórakozom. Klein könyvét az időről viszont még emésztem. Az ember nem  akar őszinte lenni magához az idővel kapcsolatban; szereti elkenni a dolgokat. Megvárom, míg elmúlik, majd csak azután írok róla valamit. Az én zsarnokom is az idő.

Tegnap hallottam egy Cortazár írást, ha igaz, a szerző maga olvassa fel. Csodálatosan szenvedélyes szöveg, csodálatosan szenvedélyes spanyolsággal. Az jutott eszembe, amikor García Lorcát olvastunk. A spanyol nyelv azt hiszem, két dologra igazán alkalmas. Szeretni és harcolni.

Cortazár szenvedélyesen szeret, a kis vékony Flaco Navaja meg szenvedélyesen harcol. Egyik jobb, mint a másik.