Legyen úgy, arra gondoltam, hogy holnap téged szeretlek. Hogy ez egyszer a hű rettegés nélkül ébredek, hogy természetesnek látom az életet, és szükségesnek a halált, hogy szelídnek érzem az álmokat, és mozdulatlannak a lét szakadéka fölé kifeszített drótkötelet.  

Legyen úgy, arra gondoltam, hogy te is jól ébredsz. Hogy az első önkéntelen mosoly, kivételesen nem a világnak, nem is más nőnek szól, hanem nekem. Hogy bármennyire is szereted az igazságot, egy kis időre ez a hazugság majd másnak tud látszani, mint ami, mondjuk alternatív valóságnak;  valami kedves, könnyen szerethető párhuzamos univerzumnak.

Legyen úgy, arra gondoltam, hogy holnap nem érdekel minket semmi, hogy ez az ellopott idő majd nem számít, nem tűnik fel, erre gondolok, és mi sem számítunk, csak az egymáshoz való viszony, csak az egymásra vonatkozás kettős tengelyének metszéspontja. És legyen úgy, arra is gondoltam, hogy amíg a bőrünk egymáshoz melegszik ebben az elszabadult, néma entrópiában, mibennünk véglegesen atomjaira hullik minden öröm.