Munkanapot pótoltam tegnap. Az utolsó napi villányi borozásról ugyanis el kellett kéretőznöm Róma miatt, de régen is volt, édes Istenem! Szóval én pótoltam, aki még bent volt, azoknak volt valami dolga a javítóvizsgákkal, és különben is, őket szeretem. Meleg volt, fárasztó, de tevékeny.

Az van, hogy szeretek tanítani, és minden szarság ellenére is erőt vesz rajtam az izgalom így augusztus vége felé. Megcsap a frissen hegyezett ceruza meg az indigókék csomagolópapír illatának az emléke, és igen, az új könyveké is, mert azt szerettem az iskolában a legeslegjobban, a még használatlan, szűz oldalakat magamhoz ölelni. 

Egyelőre hihetetlennek találom, hogy vége a nyárnak, még csak most álltam a Forum Romanumon, még csak most ittam a jéghideg vízből a Santa Maria Maggiore mellett.  Azért is szomorú különben, mert elégedetlen vagyok magammal; a rengeteg olvasni szándékozott könyvből és a tervezett fordításokból alig lett valami. Na jó, ez nem teljesen igaz, de többet kellett volna, jobb időbeosztással, nem feküdni hason belebóbiskolva Nádas mondataiba, nem ülni a teraszon és nézni az időtlen jelent a múlt és a jövő szűrőjén át. Akkor egyszerre van jelen minden. Nem pocsékolni kellett volna az időt, igaz, de akkor mire jó az élet?

Persze vannak tervek. Olvasni sokat, ez egyre vonzóbb. Ki mibe menekül a valóság elől. Ki miben talál vigasztalást. Ha nem a baráti beszélgetésekben, akkor én a könyvekben. Napilapot már soha, hetilapot is alig olvasok. Bosszant az okoskodás, meg a nyavalygás, meg az öntömjénezés. Azért ezen a héten biztosan elolvasom az ÉS-t, ha már a kedves Tatár György ajánlotta. Szeretem, ahogy ír, mert nyugodtak maradnak a  mondatai, még akkor is, amikor nem nyugodt.

Elhatároztam, hogy ha befejezem Nádas Párhuzamos történeteit (most már csak nyammogok rajta, mint annyi jó regényen, húzom-halasztom, ne legyen vége, hadd maradjanak még a szavai), megint Esterházy Pétert fogok olvasni. Újra kíváncsi lettem rá. (Hol nagyon szeretem a könyveit, hol az agyamra mennek. Így maradunk mi már meg egymásnak.)

A héten találkoztam Lacival, aki azon elmélkedett Umberto Eco nyomán, hogy blogolvasó is kétféle van: az empirikus, aki mindenből önmagát olvassa ki, meg a mintaolvasó, aki azt olvassa, amit az író akar. Lehet, hogy én irodalmat is empirikusan olvasok? Te jó ég! Azt se tudtam, hogy lehet másképpen is. Mondjuk szakirodalmat lehet, de szépírást??? Mit ér a szöveg, ha csak objektíven szabad közelíteni hozzá? Én ezt nem is értem, de azt hiszem, Eco lehetne egy kicsit megbocsátóbb. 

Galeano jutott eszembe. Ezt írta egy helyen: