Azt hiszem, végre megemésztettem a német ember könyvét az időről. Klein tisztességesen megírta, ez biztos.  sőt még ahhoz is kellően művelt, hogy szellemes tudjon lenni. 

Stefan Klein alaposan körüljárja az idő jelenségének, érzékelésének, mérésének problematikáját, kiváló történeteket olvasunk tudósokról, zeneszerzőkről ésatöbbi (ó, az első német tudós, aki sztorizik! - jó, biztos nem), szóval na, jó kis könyv. Meg is lepett, mert a borító kicsit ilyen oldd meg az életed öt perc alatt önsegélyező könyv bármiről stílusban készült, de ahogy az embereknél, úgy a könyveknél se ítéljünk borító alapján ugye. Bevallom, nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog, meg hogy ennyit lehet gondolkodni a könyvön. Ezért jó ismeretlen könyvet kapni.  

Vitatkozni ugyan nem érdemes Kleinnel, bár itt-ott talán lehetne egy kicsit, azért végeredményben nem jut semmire. De lássuk be, Pilinszky Jánoson kívül nem is sokan jutottak, hiába zárkóztak évekre parafával hangszigetelt szobába. Az ember egészen elveszíti az eszét, ha az időről van szó.

Azért ezt még itt is megmutatom, mert nagyon érdekes. 1945-ben Walt Disney és Salvador Dalí közös produkcióba fogtak. A rövidfilm Kronosz, a legfiatalabb titán, az Idő történetét meséli el. 
A produkció sokáig titokban maradt, és végül sok-sok évvel később, 2003-ban került befejezésre. 
Dalí körülbelül így foglalta össze a film lényegét: 'Az idő labirintusából kiutat kereső élet problémáját mutatja be.' 
A zenét Armando Dominguez mexikói zeneszerző írta, és Dora Luz énekel. A kisfilm címe: Destino (Végzet)

Furcsa kis filmecske.

A héten időutaztam még egy 1961-es amerikai filmmel, a VilágMa oldalon pedig olvasható néhány gondolat ezzel kapcsolatban. Kár, hogy a kérdések még mindig időszerűek Magyarországon, meg máshol is. A Holokauszt áldozatainak emléknapja előtt nem haszontalan megnézni.

Tegnap majdnem tüsire nyírattam a hajam, de a fodrász tiltakozott, úgyhogy csak hátul egycentis. Story of my life. Érdekes, hogy a fodrászok mennyire ragaszkodnak a göndör fürtjeimhez. Csak két ember volt hajlandó eddig nagyon rövidre vágni a hajam, egy osztálytársam érettségi után a Balatonon, és Louise tesója Amerikában. Ezek szerint el kell utazni, ha nagyon rövid hajat akarok. Nem baj, állítólag mozgás közben lassabban telik az idő, és ezt be is bizonyították. Amúgy nem tök mindegy? Az idő úgyis úgy telik, ahogy érzem, nem igazodik a mutatókhoz, inkább a lélegzet ritmusához. Hiábavalóságokra fecsérli az ember az idejét, amikor az időt kutatja, mert csak egy dolog biztos az idővel kapcsolatban : hogy a múlt és a jövő nem cserélhet helyet. Állítólag ezért nem lehet utazni sem az időben. (És ezért nincs sok értelme a nosztalgiának.)