Egyáltalán nem akartam ma dolgozni menni, de reggel automatikusan felkeltem, csak most, a kávé előtt, jutott eszembe, hogy már nem is tudok nyelni. Se konkrétan, se elvontan. És van ez a tompa fájdalom a hátamban, amiről nehéz eldönteni, hogy mi; izomfájdalom, tüdőgyulladás vagy ... na ne, rák ne legyen, az nem szép. Legyen csak az egy pontba sűrűsödött fájdalom.

Tényleg. Azt terveztem tegnap, hogy bátran felhívom a háziorvost, és beteget jelentek (ez milyen csuda jó kis kifejezés), aztán itthon maradok, bebújok az ágyba és eszméletlenre alszom magam. Lehet úgy csinálni az alvással, hogy jobb, mint a drog. Nem tudom, milyen a drog, ezt csak így gondolom. De reggelre elfelejtettem a tegnap esti elszánást. Meg ... beszéltem is velük, a nőkkel, és rájöttem, hogy ha van a hétnek fontos, nem áttehető, nem halogatható, nem semmibe vehető napja, akkor az a szerda, amikor együtt ebédelek velük. És hogy nem lehet holmi szaros betegséggel csak úgy vállvonogatva kitörölni a szerdát a naptárból. Hallottam az együttlét csábító hangszínét is a telefonban. Biztos ezért felejtettem el, hogy nem megyek. Akkor megyek. Beszélni viszont nem tudok. Majd áthidalok. Úgyse fontos, sosem fontos, mit mondok.

Fura, az egyik végzős tanítványom elárulta, mit tanult tőlem, amire majd örökké emlékszik: hogy hogyan kell szépen megkötni egy kendőt, mert öt éve, amikor idekerült, ő ezt megfigyelte a hajamba kötött színes kendőn. Tessék. Ez marad meg utánam, hogy hogyan kell szépen megkötni a kendőt ... hogy hogyan kell szépen felkötni magam. Úgy, hogy jól nézzen ki. Ez a fontos na. 

Kaptam két másik üzenetet is a héten. Az egyiket Új-Zélandról, az nagyon jól esett. Hogy haszna volt annak, amit tanítottam, hogy anélkül nem tudta volna elvinni a vállán az egész kivándorolt családot. És hogy nem is lehet nekem 18 éves gyerekem, ne öregedjek, Jézusom, hát én nem is öregszem, még emlékszem, amikor feljött hozzám utazás előtt a család elbúcsúzni. Sosem látom őket többé, de tettem valamit értük, és ez jó.

A másik egy egyiptomi fiú, vagyis amerikai már egy kicsit. Megint írt, évente egyszer szokott, most azt, hogy Buffalóba költöztek, ahol nagyon hideg van, de hogy én tanítottam meg angolul, és köszöni, és imádkozik értem Allahhoz. Jó. Szerintem nem én tanítottam meg angolul, szabadkozom is, de csak kicsit, mindegy, Allah azért még jól jöhet.

Egyébként azért is megyek ma be, hogy ki lehessen engem ásni. Gofri írta, hogy ki kell egymást ásni az embereknek. Szerintem szép gondolat. Remélem, ki fog ásni ma valaki. 

Tegnap elolvastam egy észt költő verseskötetét. Vékony, finom csipkemintás sorok homokból, ágakból, csendből, apró boldogságokból, magányból. Ellen Niitnek hívják a nőt. Egy vékonyka verseskötete jelent meg magyarul az Európánál jó régen. Azt a példányt, amit kikölcsönöztem tegnap, tizenkét éve nem kölcsönözték ki. Sajnáltam. Magányos lehet eltölteni tizenkét évet mozdulatlanul egy polcon. 

Ezt a verset mondta az egyik tanítványom szalagavatón. Szépen mondta:

Azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék, 
ragyogó tükör a tenger, 
s hogy rejtett aranyszemecskék 
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell 
szállni merészen a széllel, 
s akkor a hajós csodákra lel, 
az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd: 
hullámok pörölye paskolt. 
Ég s víz határa s a tengerfenék 
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha, 
nagyritkán kék a tenger, 
és hogy üres és szürke, még ha 
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó- 
por és rög, semmi más: 
nincs aranyszem a porban, melyből ott 
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat, 
mint vágyva előre törni: 
keresni, kutatni, hol rejlik a mag, 
s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon, 
átragyog kéken a tenger, 
s tudni: tisztább öröm nincs a világon 
mint az, ha ember az ember.

Fordította: Képes Géza

Aztán ma órán a hajléktalankérdés megoldásánál azt mondta ugyanez a tanítványom, hogy szerinte a gázkamra. Azt mondtam erre, nem tudja mit beszél, de attól félek, tudja. Mit mondjak neki? Úgy csinált, mintha bánná az ízléstelen viccet. Csak a pszichiátere tudja, bánja-e igazán.

Megkaptam Flóra képét megint. Most akkor kettő van, osztozhatunk Borival. A postás meg csodálkozhat, én csodálkoznék biztos, mi ez a levéláradat Franciaországból?! Holnap majd megmutatom, még sötét van.

Fáj a torkom. Gombóc van benne. Unomaziskolát gombóc.