Cippo képén látom a celofánra rajzolt embereket, és eszembe jut, hogyan gondoltam azt gyerekként, hogy az egy pillanatot, a sok élet egymásra vetülő egy pillanatát kellene filmen megrendezni. Menne a vonat, és ahogy elmenne házak mellett, néha bekukucskálhatna az ember az ablakon az…

Kivételesen nem itt vagyok meg, hanem a VilágMa oldalán, mert arra gondoltam, ez nem egy egyszemélyes poszt, hanem valahogyan mégiscsak közösségi, még akkor is, ha a közösséget éppen a periféria kovácsolja össze. Szomorkás írás a málló vakolatról, meg Siva istennő…

Megfigyeltem, hogy amikor végképp elegem van a munkámból, amikor tényleg szinte nincs is távolság köztem és az akarat között, hogy bemenjek a főnököm irodájába, és azt mondjam, tudod, nekem elég volt ennyi, nem akarok  rosszkedvű gép lenni, aki már csak automatizmusokban…

Olyan szép gondolatot kaptam megint. Közhelyek? Lehet. De mind emberekkel történt, nem kitalálás. Jó, hogy vannak történetek átmeneti boldogságokról, és átmeneti boldogtalanságokról. Jó, hogy ilyesmi más emberrel is megesik, nem csak velem. Azt is jó tudni, hogy sok dolog…

Milyen csapda lenne a boldogságról írni. (Csak szólok, hogy a lejátszón a Zero 7 When It Falls c. albumát lehet hallgatni. Ha már így megint eszembe jutott, hogy van a blogon lejátszó.)