Cippo képén látom a celofánra rajzolt embereket, és eszembe jut, hogyan gondoltam azt gyerekként, hogy az egy pillanatot, a sok élet egymásra vetülő egy pillanatát kellene filmen megrendezni. Menne a vonat, és ahogy elmenne házak mellett, néha bekukucskálhatna az ember az ablakon az utazó szemével és mindenféle életeket látna, aztán a szobában lakó boldog esetleg boldogtalan ember útnak indulna, tenné a dolgát, szeretne, dolgozna, gyűlölne vagy gyilkolna, és egyszer csak látna egy vonatot,, egy buszt, egy autót, és akkor vágás, és a másik emberrel menne tovább a film, aki vonaton, buszon, autóban utazik. Akkor így egymásra kopírozódhatna a sok élet időtlenül, soha be nem fejezetten, csak az élet folyamatosságát mutatva, a halált soha. De ez a fényképes megoldás nem jutott eszembe akkor. 

Fáradt vagyok. 48 óra szolgálat után ma csak olvasni szeretnék, pizsamában maradni délig vagy négyig, vagy fel sem öltözni egyáltalán, inkább félálomban végeérhetetlen vasárnapot álmodni. Az is lehet, hogy nem is szeretek felnőttnek lenni. Most Szeifert Natália könyvét olvasom, az a címe, hogy Láz. Már akartam olvasni korábban is, de most küldött egy teljesen nekem dedikált példányt. Azt hiszem, tényleg érdekelnek a mondatai, meg a láz, irigységgel is érdekel, mert én nem tudok lázas lenni évek óta. (Hányni sem tudok évek óta, pedig jobb volt, amikor még mindkettőt tudtam.)

Veri az eső az ablakokat.

Más. Csütörtökön volt az olvasó klub, ez alkalommal négy szobrász volt a társaságban, egy költő-képzőművész, egy pszichológus, és én. Jó ez így, mert mindig érdekesen, másképpen gondolkodnak a könyvekről, mint én. 

Picassóról nagyon érdekes volt olvasni, de a kortársairól szóló szórakoztató történeteken túl, igazából Francoise Gilot nyűgözött le. Ebben a gyönyörű nőben annyi gyengédség és szeretet volt, hogy hihetetlen. Picasso a magánember eléggé idegesített; egy hisztis, elviselhetetlenül önző, gyerekes fickó volt. De Gilot úgy mesél, hogy nem utálom meg a nagy művészt, inkább a nőt szeretem meg még jobban. Arról is beszélgettünk, pontosabban Gergő mondta nekem nagyon bölcsen, hogy ne mondjam, hogy nem tudtam volna együtt élni Picassóval, mert azt soha nem tudhatja magáról az ember odakint, mit viselne el egy kapcsolaton belül. Pláne egy zsenivel való kapcsolaton belül. Igaza lehet.

Úgy érzem mostanában, nem vágyom harcos kapcsolatra, csak gyengédségre. Kivételes és indokolatlan gyengédségre. Mégiscsak meg kellene tanulnom újra lázasnak lenni.

Full Moon Silhouettes from Mark Gee on Vimeo.