Megfigyeltem, hogy amikor végképp elegem van a munkámból, amikor tényleg szinte nincs is távolság köztem és az akarat között, hogy bemenjek a főnököm irodájába, és azt mondjam, tudod, nekem elég volt ennyi, nem akarok  rosszkedvű gép lenni, aki már csak automatizmusokban működik, és hiába eszi a rozsda, minden reggel bemászik a mocsárba derékig... Szóval amikor itt tartok, akkor ezt a diákjaim valahogyan megérzik, és hirtelen normálisak lesznek.

Jó, nem azt mondom, idén még szerencsém is van, van egy csoportom, amelyikbe szupermotivált diákok járnak többnyire (nem szuper tehetségesek, de azt tudjuk, hogy a tehetségnél gyakorta messzebb visz az akarat), és van két már érettségizettekből álló banda, akiknél ha más nem is, de legalább a gyermek megbukik-e vagy sem lelki terhe nem nyomaszt, illetve nyomaszt, de másképpen. Szóval szakmai mélyrepülésem legvégső, becsapódás előtti szakaszaiban egyszer csak történik valami. Nem én csinálom, az biztos, bár hogy miért történik mindez, azt nem tudom.

Szóval egyszer csak valaki elvarázsolja ezeket a gyerekeket, felnőtteket a legyélnormális varázsigével, és normálisak. Vagy áttévedtem egy párhuzamos univerzumba, ahol normális emberek, mármint diákok! (mert a felnőtt majd mind hülye továbbra is), vesznek körül. A hisztériás, vadóc kilencedikesek figyelnek órán, sőt!!!!, haladok az anyaggal. Nem kell huszonöt percet azzal töltenem, hogy üljön le, vegye elő a könyvét, van-e házi, hol a tolla, miért nem hozott, vegye le a lábát az előtte ülő nyakából ésatöbbi. A kislipót csendben van, ez már önmagában is áldás, sőt van, aki kérdéseket tesz fel. Hihetetlen. Abban a csoportban (felnőtt szakképzősök) pedig, ahol hetente csodálkozom rá, hogy tényleg varázslatos a többsejtűek világa, mert gyakorlatilag két darab agysejt képes egy  emberi test biológiai működését biztosítani, és hogy ... na itt már csak káromkodások jönnek, azt most kihagyom...  szóval ott meg tegnap mindenkinek volt tolla, és TANULTUNK!!!!! órán, nem csak bámultunk egymásra, sőt a végén még valahogyan a francia festők felé kanyarodtunk, meg az irodalom felé, és ezek az Isten végtelenül (de tényleg végtelenül) egyszerű lényei érdeklődni kezdtek. És akkor megsajnáltam őket.

Azt hiszem, sajnálom azokat a diákokat, akiknek ez jutott iskolás éveikre, ami. Hogy nekik mindig teher bejönni az iskolában, meg hogy nem nagyon tud a felnőtt társadalom példát mutatni, nem nagyon tudja meggyőzni őket arról, hogy érdemes valami felé menni, hogy érdemes célokat magunk elé állítani, és azért a célért kilépni az okostelefon-tévésorozat-youtube-facebook inkubátorából, és túlélni, megélni az életet akkor is, ha az azért többnyire nem hogy nem kellemes, hanem nagyon is fáj. Sajnálom őket, hogy alig-alig találkoznak tanárral, aki olyasmiről beszél nekik, ami érdekli őket, vagy olyasmiről, ami ettől érdekelni kezdi őket. És sajnálom őket a kis támasz nélküli, magányos depresszióikért, mert kevesen olvasnak annyit, hogy rájöjjenek, mással is megtörtént már ez a kilátástalan szürke reggel, és azért is, mert a felnőtt magyar társadalom egy használhatatlan, erkölcsét vesztett felnőttkor példáját állítja eléjük, amitől ezerszer inkább menekülnek japán mangákba, meg amerikai túlélőshow-kba. 

Nagy dilemma, hogy meddig tanítson az ember. Meddig tart a tűz, meddig nem nyűg, nem lélekdaráló bemenni az órára...  Én is elgondolkodom év elején, hogy be tudok-e még menni a terembe, hogy az embert nézem a tanítványaimban, és nem a diákot. Idén már majdnem úgy éreztem, hogy nem. Aztán valami titkos összeesküvés keretében megváltoznak egyik napról a másikra, és elhitetik velem, hogy bár eddig nem úgy nézett ki, és jövő héten se úgy fog kinézni, de érdemes velük lenni. 

Én azért azt tudom, hogy úgy egyébként nem érdemes tanárnak lenni, Emma, amíg tanított, mindig azt mondta, jó ez, jó hobbi, és olcsóbb, mintha golfoznál. Se a pénz, se a megbecsülés, se a feltételek, se semmi miatt nem érdemes. Egy dolog van, ami miatt mégis, de az elég nehezen megfogható dolog. Mondjuk olyasmi, hogy nem tudod azt elképzelni, hogy a napod egy részét nem fiatalok közelében töltöd a világról való beszélgetéssel.

Én szeptember óta már többször el tudtam képzelni, hogy mást csinálok. Nem jó jel.