"egy hely annyi, amennyit mi írunk meg a magunk számára benne. ha a mi történetünk része a hely, akkor van városunk. akkor van ereje, értéke, súlya, vonzása, ha benne lakik a történeteinkben. ha a foglyai vagyunk"

Beck Zoltán 30Y

Annyi van az életből nekem, igen, amennyit magamnak írok belőle, és amennyibe beleírom magam. 

A reggelekbe beleírom a kávét egy cukorral, a farönkön ülő macskát, az álmatlan és az álmos hajnalokat, a munkanapok reggeli keserű ízét, mert nem rakok több cukrot a kávéba sem, hadd legyen összhang a kávé és a világ közt. Néhány reggelbe beleírom a nyár lusta hátnyújtását is, a kifeszülő inakat, a nyújtózás után az izmok mámoros szabadságát, meg a teraszt Lengyeltótiban, ahol a reggel arany, mint a mennyország kapuja.

A délelőttökbe beleírom a munka örömét és hiábavalóságát, a zenét, amit az autóban hallgatok, a barátok keserű és édes mondatait, a diákokat, az iskola szabadságát, az iskola rabságát, az összenevetést.

A délutánjaimba magamat írom, meg a gyerekeimet, a város szürkeségét, meg a város csillogását, a zöldet, a sárgát, a kéket, azt, mennyire szép messziről ide nézni, a délvidéknek erre az ékszerdobozára. A délutánba a reményt írom. A szellem hason fekvő, ablakon kibámuló szabadságát. 

Az estéimbe filmeket írok, az enyémeket és másokét, az ölembe mászó macskát, Dúzsi rozéját. A nyárestékből a városfalról visszapattogó zenét. Ha utazom, akkor a vizeket írom, meg a fölöttük sötétedő égboltot, és megint a teraszt, a világ középpontját, ami körül megfordulnak a csillagok.

Az éjszakákról nehéz szavakat írok, és csak néha fogalmaz helyettem valami könnyű álom ... 

Mindenki ír. Én is. Magamnak életet.