Szégyelljem, hogy megszülettem, hogy nő vagyok, nem férfi, hogy felnőttem, és hogy élek, pedig nem kért erre senki.

Szégyelljem, hogy nem máshol élek, hanem itt, de hogy tudnék, az szégyen. Hogy szeretek, hogy nem szeretek, hogy dolgozom, de minek. Hogy van tető a fejem felett, hogy magyarul beszélek, hogy olvasok és írok, szégyelljem már magam, hogy más nyelven beszélek.

Szégyelljem, hogy sírok, hogy nevetek a szemedbe, meg hogy más is nevet velem, azért én szégyelljek helyette. Szégyelljem az istenemet, szégyelljem a tiédet, ha nincs, azt minden vasárnap szégyelljem el helyetted. Szégyelljem, hogy jobbos vagyok, hogy balos, meg hogy apolitikus, sőt ezt szégyelljem leginkább, mert akkor hogy mondod, hogy kuss.

Szégyelljem a gyerekeim, túl sokan is vannak, ha taníttatom őket, még itt maradnak bajnak. Ha meg elmennek, akkor szégyelljem előre a bruttó nemzeti hiányt.

Szégyelljem az idealizmusom, a realizmusom, az optimizmusom, a pesszimizmusom, meg a kannibalizmusom, mert én tebelőled élek.

Szégyelljem a gyengeségem, az erőm, meg hogy vagyok, de hogy meghalok szégyelljem azt is, mert akkor szégyenben maradok.

Szégyelljelek hazám, ha te is szégyellsz engem? Csak azt értsd meg már végre, hogy nekem van hova mennem.